Ty

Egy újabb hét telt el a végtelen hosszú életemből. Furcsa, de minden hetem annyira egyformának tűnik már ennyi idősen. Mindig ugyan az a monotonitás: Felkelek, elmegyek a Black Lightba, néha elmegyünk valamerre Joeyval és hazamegyek aludni. Minden egyes nap így telik el, és érzem, hogy lassan kezdek becsavarodni.
Elhatároztam, hogy az a mai éjszaka más lesz. Ma nem megyek se a klubba se pedig Joeyhoz, hanem elmegyek egy olyan helyre, ahol még sosem voltam. A választásom az belvárosban lévő egyik turista látványosságra esett.
Miután rendbe szedtem a hajam, felvettem egy sötét farmert, egy magas sarkú csizmát és egy hosszú ujjú felsőt. Amikor végignéztem magamon a tükörbe, el kellett ismernem, hogy egészen normálisan nézek ki. Összeszedtem a táskámat, majd lementem a garázsba a kocsimhoz, és pár perc múlva már az utcán suhantam végig.
Az autóban lágy dallamos zene szólt, ami jó tett az idegeimnek, mert mostanában elég stresszes volt az életem. Főleg, ha Tylerrel találkoztam, mi szerencsére múlt héten nem következett be. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet vele, és akármennyire is utáltam, reméltem, hogy azért nem esett semmi baja.
Amikor megéreztem a furcsa épülethez, kiszálltam a kocsiból és megindultam a pénztár felé. Semmi kedvem nem volt kivárni ezt a hosszú sort, így hát elmentem mellette és befurakodtam előre. Az emberek persze nem mertek beszólni nekem ezért, hiszen mégiscsak egy vámpír vagyok.
- Egy jegyet kérek. –szóltam be a kis fülébe, és miután sietősen átnyitotta a kért jegyet, kifizettem és bementem. Annyira furcsa volt, hogy ennyi víz van körülöttem, és mind telis tele van különleges halakkal. Az egyik faltól-falig akváriumhoz odamentem, és közelebb hajoltam az üveghez, melyben egy nagyon édes hal úszkált. Megkocogtattam finoman az üveget, mire sietősen elúszott a közelemből. Halványan elmosolyodtam, és tovább nézelődtem…

Tekintetemmel követtem a kicsi sárgás bolyhokat, ahogy a víz alá süllyednek. A halak tátott szájjal úsztak a kaja felé, mint valami elfajzott mini cápák. A kék egyenruhát gyűlöltem, ha fekete lett volna, megbékéltem volna vele. Kantáros nadrág, még a nyolcvanas évek stílusával ötvözve. A rádióm be volt kapcsolva és sustorgás recsegett át a túloldalról.
- Robson, gyere vissza. A ráját kell etetned, most lesz egy látogatócsoport. – szólt bele a főnököm, akit már vagy három hete megfigyelés alatt tartottam. Úgy hírlett, hogy sikkasztott, és ez nem tetszett a komplexum igazgatójának. Vele tárgyaltam le az egész melót és egyfajta minimálbér szinten még dolgozhattam is, mint alkalmazott, amibe az akváriumok tisztítása és a halak etetése is beletartozott. Utáltam az algát, tiszta trutymó voltam utána.
- Tíz perc múlva vége a műszakomnak főnök, nem lehetne, hogy… - kérdeztem volna, hogy elmehetnék-e, de Gibson azonnal lehurrogott és mondta, hogy kövessem a parancsot. Kilőttem a rádiót és morogva indultam meg a ráják felé.
- Úgyis megdöglesz, nem kell sokáig elviselnem téged! – felfoltoztam az arcomra egy látszólag könnyed mosolyt, de azzal a halálba küldtem a főnököm és amint odaértem a barna halakhoz, a csoport is megérkezett.
- Üdvözlök mindenkit a New England Aquariumban, a nevem Elias Gibson. Ha bármi kérdésük van a rájákkal kapcsolatban, forduljanak hozzám, de megnézhetik a létesítményünk honlapján is a fajleírásokat, valamint minden itt dolgozótól is akár. Telefonon is érdeklődhetnek, elérhetőek vagyunk a nap huszonnégy órájában. – ekkor a felettünk lévő üvegfalnál láthatóvá vált egy tövises ördögrája, ahogy lassan elhúzott felettünk. Röviden ismertettem a faj tulajdonságaival a látogatókat, és sorban bemutattam a hatalmas akvárium minden, felénk mozgó állatát. Hosszas kutatás és sok olvasás eredménye volt, hogy tudtam róluk beszélni, de ez jár a munkámmal. Titokban maradni a legutolsó percig.
Ekkor megéreztem egy furcsán ismerős illatot és elfintorodtam. A közelben volt.
- Hölgyeim és uraim, hadd mutassam be önöknek fajunk kiemelkedő tagját. Andeenek hívják, egy olyan nőről van szó, aki előbb kedveskedik, majd ott mar Önökbe, ahol csak tud. Rosszabb, mint a ráják farokcsápja, higgyenek nekem. Kérem, tapsolják meg a hölgyet! – Andee pont ekkor tért a nagy akvárium felé, hallhatta a hangom, mivel az akusztika elég jó volt itt. Ridegen néztem végig rajta és már megint itt volt. Vagy őt kell kiiktatnom, vagy magam, hogy végre egy univerzum választhasson el tőle. A tömegben néhány férfi felröhögött, de ahogy meglátták, úgy némultak el, néhol füttyentést hallattak.
- Kövessenek kérem, a nőn nincs semmi látnivaló. – mondtam becsmérlően, majd elindultam a kis csoport élén, hogy egy kisebb, gömbhalakkal teli akváriumhoz érjünk. Egy pillantást vetettem a vámpír nőre.
- Remélem élvezed a közreműködést, aranyom. – mondtam ott mindenki előtt.

Amikor meghallottam Tyler hangját megmerevedtem. Arcomról leolvadt a mosoly, főleg mikor meghallottam, hogy mit mondd. Összeszorítottam az ajkaimat, és bámultam magam elé. Jobban mondva az üveget, ahonnan láttam, hogy mindenki felém néz. Életemben nem aláztak még meg ennyire, mint most Tyler. Tudtam, hogy egy bunkó szemétláda, de ez….ezt még tőle is sok volt. Hátra sem mertem pillantani, mert ha láttam volna egy-két ismerős arcot, akkor biztos elsüllyedtem volna szégyenemben.
Elvörösült arccal fordultam meg, mikor végre szétszéledt a nép. Ebben a percben mindenkinél jobban gyűlöltem őt, nagyon kevesen múlott, hogy nem fojtottam meg itt helyben. Ehelyett mikor közelebb jött hozzám gyilkos pillantással mértem őt végig.
- Komolyan mondom, hogy sajnállak. Ez volt életed csúcspontja igaz? Bealázhattál ennyi ember előtt. –elkezdtem neki tapsolni rideg arckifejezéssel. – Büszke lehetsz magadra. Hánynom kell tőled…- sarkon fordultam, hogy kimenjek az épületből, de előtte még eszembe jutott valami. Az egész testem megfeszült, és egy hatalmasat löktem rajta, amitől vélhetően nekiesett az egyik akváriumnak. Az üveg, hangos csattanással eltört Tyler súlyától, és mindent elárasztott a víz.
- Ez volt az én életem csúcspontja. –ezzel fogtam magam és kimentem az épületből. Hallottam, hogy a nők sikítozni kezdenek, hogy vizes lett a ruhájuk, de engem egyáltalán nem érdekelt. Az arcomon végigfolytak a könnyek, és a parkolóba megtámaszkodtam a kocsinak.
Biztos voltam benne, hogy szép summát kell fizetnem azért, mert tönkretettem az egyik akváriumot és valószínűleg a benne lévő halakat is, de megérte. Holnap írok egy csekket az tulajnak és minden el lesz felejtve. Kivéve azt, ahogy Tyler bánt velem. Nem hittem volna, hogy ennyire gyűlöl engem, de most sikerült bebizonyítania.
Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam, mire kis párákban szállt ki ajkaim közül a levegő. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy zokogni kezdjek, de még türköztettem magam, viszont az arcomról lefolyó könnyeket nem bírtam megállítani. Elővettem a táskámból egy papír zsebkendőt és letöröltem a véres könnyeket magamról.

Érzelemmentes arccal néztem végig az egyszemélyes tapsát, azt akartam elérni, hogy a mindig bizakodó mosolya, a hangja megváltozzon és egy kis érzéketlenség szoruljon belé. Máshogy nem tudtam ezt elérni, mint az előző akciómmal. Részben emiatt tettem. Azt akartam, hogy keményebbé váljon és ne ájuljon el, ha valami történik körülötte, mert akkor halott vámpírrá válik. Véglegesen is. A majd hatszáz éve alatt semmit sem tanult meg az élet rossz oldaláról, arról az oldalról, amit én kívül-belül ismertem. Túlságosan is.
Nem mondtam semmit arra, amit mondott nekem, ez így volt jó. Legyen rosszul a közelemben és ne akarjon se érinteni, se beszélni hozzám. Kipipálhatom ezt is akár, és megköszönöm neki majd a tapsot. Az viszont, hogy meglökött, meglepett még engem is és felkészületlenül estem neki az akváriumnak, a lapockáimnál a bőr azonnal felhasadt, ahogy az üveg lapjai eltörtek és kiszakították az egyenruhát. A víz kiömlött és egy pillanatra én is víz alá kerültem. Köhögve köptem ki a vizet, de addigra már Andee nem volt bent. Égett a hátam, de nem voltam mérges.
- Az előadásnak vége. A bérem felét levonják majd. Örömujjongjanak, hamarosan karácsony, dögöljenek meg! - ezzel otthagytam az érdeklődőket és úgy, ahogy voltam, vizesen és véresen kimentem Andee után, az illatát követtem. A parkolóban rá is találtam és pár méterre tőle megálltam.
- Megleptél. Nem sokan akarnak velem újat húzni. - elindultam felé zsebre dugott kezekkel, míg egészen közel kerültem hozzá.
- Megint véres vagy. Akárhányszor találkozunk, mindig bőgsz. Az élet tele van patkányokkal. Bemutatkozzak helyettük is? - oldalra döntöttem a fejem és éreztem, ahogy a vér alvadni kezd, mégis a gerincem mentén leszaladt egészen a boxerig a vörös testnedv az egyenruha alatt.

Mikor egy kicsit meglendült a szél, megéreztem Tyler illatát a levegőben. Ettől a gyomrom görcsbe rándult, és nem éppen jó értelemben. Tudtam, hogy megint valami szörnyűség következik, és lelkiekben már fel is készültem rá. Gőzöm sem volt, mire volt ez jó, hogy ezt tette, de ilyen gennyládával még nem találkoztam.
Nem fordultam meg, amikor hozzám szólt, hanem tovább törölhettem a könnyeim. Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam emiatt. Már nagy ívből tojtam rá.
- Én nem akarok veled ujjat húzni. Gyűlöllek és még csak arra sem méltatlak, hogy nekiálljak veled „harcolni”. Nem érdekelsz… - válaszoltam neki rekedt hangon. Visszaemlékeztem arra, mikor megcsókolt. Azt hittem, hogy talán szorult belé egy kis érzelem, de most már legszívesebben kiröhögtem volna magam még a feltételezésen is. Lehajtottam a fejem, és hátrasimítottam az arcomba hulló tincseket.
- Nem kell bemutatkozni…már réges-régen megtetted. –megfordultam és nekidöntöttem az derekamat a kocsinak. – Egyet nem értek. Azt mondod, hogy téged mindig bántottak, mikor kicsi voltál. Felételezem jogtalanul. Akkor miért akarsz te is bántani olyat, aki nem ártott neked? Mert szerintem én nem tettem semmi olyat, amivel ezt a viselkedést kiérdemeltem volna. –a cipőm orrát bámultam, miközben szorongattam a véres papír zsebkendőmet. – Egy normális ember, úgy gondolkozna, hogy ha őt bántották, akkor nem bánt másokat, mert tudja milyen érzés. Te sokkal nagyobb szemétláda vagy, mint azok, akik régen mindig megvertek téged. –mondtam neki színtelen hangon.
Amikor vettem megy mély lélegzetet, megéreztem a vérének illatát, melytől akaratlanul is megvillantak a szemeim. Éreztem, hogy a fogaim lüktetni kezdenek, de visszafogtam magam. Ha ember lenne, akkor sem volnék hajlandó belőle inni. Még csak azt kéne….
- Azért csináltad ezt, hogy megmutasd mekkora retek tudsz lenni? Mert ha igen, akkor elérted a célod, gratulálok… - megköszörültem a torkom.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. Összerezzentem, majd gyorsan odanyúltam érte. Joey volt az, így benyomtam a hívás fogadás gombot.
- Igen? Igen…ahogy megbeszéltük. Másfél óra múlva jó neked? Rendben…nem…nincs semmi –ekkor Tyra pillantottam, majd bólintottam. – Oké. Légy jó. Szia… -ezzel kinyomtam a telefon és visszatettem a táskámba.

Igazán nehéz lehetett neki kimondani ezeket. Vagyis inkább komolyan gondolni a gyűlöletet. Ő nem volt ilyen, de mindent meg lehet tanulni. Ezt is.
- Egy normális igen. - értettem vele egyet és most sem válaszoltam a kérdéseire. Nem akartam, hogy megismerjen, nem akartam, hogy bármi többet tudjon rólam. Elég volt az, amit már eddig is tudott és talán jobb is az, hogy már gyűlölni is képes.
- Egyszerűen csak ilyen vagyok. - vontam vállat arra a kérdésre, hogy mit mutattam meg neki és mit nem. Valószínűleg már többet is, mint kellett volna. Elhalkultam, amikor beszélni kezdett és akarattal meg is hallottam, amit a telefon túloldalán mondott a férfi.
- Ő lenne a donor? - még közelebb léptem hozzá és egy számító mosoly kíséretében hátat fordítottam neki. Aztán lehúztam a vállaimról a kantáros nadrágkantárjait, végül a pólómat is áthúztam a fejemen, így láthatóvá vált a vér útja egészen lefelé, ahol már megült a boxerem varrásán a vér.
- Nincs mosdó, de el kéne tüntetni a hátamról a vért. Megtennéd, hogy segítesz? - oldalra fordítottam a fejem, hogy láthassam Andeet, nem akarja-e a helyzetet kihasználva kitekerni a nyakam. Előredöntöttem ezután a fejem és vártam, hogy segítsen. Ha félreteszi a büszkeségét és az utálatát, akkor ugyanazzá válik, mint akit megismertem. Tudtam, mik a terveim a jövőre nézve és ez még pont belefért abba.
- A főnököm így is megvonja a fizetésem a törött akváriumért, legalább véres ne legyek már, amikor elé állok. - magyaráztam neki, amikor még mindig mozdulatlanul állt mögöttem. A lapockámon megcsillant a holdfény, ami arra engedett következtetni, hogy egy üvegszilánkot sikerült magamévá tennem.
- Kérlek. - toldottam meg a kérésem, éreztem, hogy végre megmozdul.

Miután letettem a telefont, visszafordultam Tyler felé. Kérdésére először nem is feleltem semmit, de végül csak bólintottam egyet.
- Igen. –ennyi volt csupán a válaszom. Összefontam a melleim előtt kezem, és felvont szemöldökkel néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy egyszer valakit ennyire fogok utálni, mint őt. És most nem azért, mert a becsületembe gázolt, hanem mert egyszerűen elviselhetetlen volt. Mindenkiből a legjobbakat próbáltam meglátni, de benne eddig nem sok jót láttam, és ez ritka.
Még feljebb szaladt a szemöldököm, mikor levette a pólóját. A tekintetem egyből a vércsíkra szegeződött, mire összefutott a nyál a számban. Hiába is próbáltam azt bizonygatni magamba, hogy nem innék belőle, sajnos biológiának nem tudtam nemet mondani. Vettem egy mély lélegzetet, és behunytam a szemem.
- Ez megint valami trükk részedről? –körbe is pillantottam, hátha előugrik valaki az egyik bokorból, de mivel nem történt semmi, így megmozdultam. Hatalmas nagy szerencséje volt, hogy nem vagyok egy szívtelen dög.
Odamentem az ajtó csomagtartójához, hogy kivegyek belőle egy csipeszt, és egy rongyot ám az utóbbit nem találtam. Pedig emlékeztem, hogy ide dobtam be tegnap. Egy kissé ingerülten vágtam le a csomagtartó tetejét és visszamentem Tylerhöz.
- Először kiszedem belőled szilánkokat. –suttogtam rekedtes hangon, és neki is álltam az aprólékos munkának. Direkt nem értem hozzá, a hátához, mert tudtam, hogy utálja és semmi kedvem nem volt megint veszekedni vele. Apró mozdulatokkal távolítottam el belőle az apró üvegdarabokat, végül ledobtam őket az aszfaltra.
Amint végeztem vele, letettem a csipeszt a motorháztetőre, és tanácstalanul néztem körbe, hogy mivel tudnám őt megtisztítani. Még magamon is meglepődtem, amikor átsuhant egy gondolat az agyamba. Miért ne, ha lúd akkor legyen kövér.
Lassan odahajoltam a hátához, és végighúztam a nyelvemet a gerince mentén. Ahogy megéreztem a vér ízét, felnyögtem és próbáltam nem lenyelni, mert akkor tudtam, hogy rosszul leszek. Ajkaimmal gyengéden karistoltam a bőrét, és mikor végeztem elhúzódtam tőle.
- Így már jó…-feleltem neki halkan, és elkaptam róla a tekintetem.

- Tennék én ilyet? - méltatlankodva kérdeztem, amikor feljött a trükközés lehetősége, félmeztelenül vártam, hogy történjen valami. Azért örültem, hogy nem voltam vérzékeny, mert akkor már holtan lébecolnék előtte.
- Nem rosszabb, mint a fájdalomcsillapító nélküli sebvarrás. - mondtam a szilánkokra, összeszorítottam a szám, amikor megéreztem, hogy turkált a sebemben. Kellemetlen égő érzést hagyott maga után és oldalra néztem, amikor letette a csipeszt.
- Töröld le csak, nem kell művésznek len... - megmerevedtem a nő előtt, amikor a nyelvét és az ajkait éreztem a bőrömön. Lehunytam a szemeim és egy mély lélegzetet vettem, bent tartva a levegőt addig, amíg meg nem szólalt. Kezdett sok idő eltelni én meg nem voltam mély búvár, így szaggatottan engedtem ki az oxigén nélküli levegőt. Köhögtem párat és végigropogtattam a hátam, megmozgattam a nyakam is, éreztem, ahogy a bőröm feszül a sérülés és a gyógyulás következtében.
- Kössz. Azt hiszem. Vagy mi. - mondtam homlokomat ráncolva és felé fordultam egy ideig csak néztem őt.
- Miért a nyelved? - böktem a feje felé a fejemmel és visszavettem magamra a pólót, most valahogy nem lett volna jó pucéran parádézni. Megköszörültem a torkom és elnéztem oldalra, majd kipattintottam egy cigit a dobozból és a számba vettem.
- Mikor ettél utoljára? - rágyújtottam és a füstöt hosszan fújtam ki. - Mennyi ideje ad vért a telefonos férfi? - kérdeztem csak úgy kíváncsiságból.

- Most erre nem kell válaszolnom ugye? –kérdésére kérdéssel válaszoltam. Tudtam jól, hogy képes lenne rá, éppen ezért nem is bíztam meg benne, főleg a mai húzása után. Nagyon megbántott és ez a sértettség még mindig látszódott az arcomon.
Miután nekiálltam kiszedegetni a szilánkokat belőle és láttam, mikor a teste megfeszül néha. Olyankor vártam egy kicsit, hogy abbamaradjon a fájdalom, majd visszatértem a feladatomhoz. Komolyan nem értettem magam, hogy miért segítek neki. Nekilököm dühből az egyik akváriumnak, és még én látom el a sérüléseit. Szánalmas vagy Andee Williams.
Ahogy az orromat egyre jobban kezdte betölteni a vér édes illata, nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne harapjak belé. Nagyon kívántam a vérét, hiszen már jó néhány napja nem ittam, és kezdett kiürülni a szervezetemből a tápláló nedű. Pontosan ezért is hívtam fel még pár órával ezelőtt Joeyt, aki persze mint mindig most is készségesen segíteni fog.
Zavartan húzódtam el tőle, a kis akcióm után, és láttam rajta, hogy azért ő is meglepődött a történteken.
Kérdése után megvontam a vállam. Azt mégsem válaszolhattam neki, hogy ez volt kéznél, hiszen úgysem venné be.
- Megakartam kóstolni… -csúszott ki belőlem ez a bődületesen nagy marhaság, és ami a legrosszabb volt ebben az egészben az, hogy igaz volt. Nagyon szégyelltem magam, főleg mert szinte minden alkalommal emlékeztetett rá, hogy utálja az érintést. Vártam, mikor vágja a fejemhez a szokásos szövegét, de ez egyenlőre még váratott magára.
- Lassan két hete. –válaszoltam neki halkan, miközben szorosabbra fogtam magamon a kabátomat. – Eredetileg kétnaponta kéne innom. Csak, hogy érzékeltessem a helyzetet. De kibírom….volt már rosszabb is.
Nagy fejben számolást kellett végeznem, hogy pontosan megtudjam mondani, mióta is a donorom Joey, mert már jó ideje csak belőle iszom.
- Nagyjából tíz éve. Amikor megtudta, hogy mi vagyok, akkor felajánlotta, hogy ihatok belőle. Először persze visszautasítottam, de rá kellett, hogy jöjjek, így jobban járok. Sosem szerettem idegenekből inni. Tudod…karót nyelt vagyok. –idéztem Ty szavait, és felsóhajtottam.
Kár így van akár nem, jó volt nekem ez a jelenlegi helyzet, hiszen nem akartam eljárni bárokba, hogy aztán mindenféle fazonból igyak. Én nem vagyok az a fajta.
- Sajnálom, hogy ezt csináltam…hajtott az ösztön és…khm…nem bírtam megállni. –mondtam neki idegesen.

Leakadtam azon, amit még az első kérdésemre válaszolt. Csak néztem őt, miközben beszélt és valahogy hallottam is, mit mondott, de folyamatosan egy kérdés járt az agyamban: miért? Mindezt egészen addig így gondoltam, amíg nem akart velem érzékeltetni valamit.
- Köszönöm. Vehetnél fel szemüveget és iskolás egyenruhát is. Kettőnk közül én vagyok a patkány. Nem csak embert öltem, kisszivem. - mondtam némileg ellenségesen, lassan fogyott a cigi.
Bólintottam egyet értően a karót nyeltségére, emlékeztem arra, amikor mondtam és igazam is volt. Tényleg képtelen elengedni magát, folyamatosan egyfajta szabály szerint él, keretek között.
- Nem halok bele ekkora vérveszteségbe. - vontam meg a vállam és megnéztem a Lexust, amivel idejött. Legalább az autók terén jó ízlése volt, el kellett ismernem. Azért nem mondtam neki, nehogy elbízza magát vagy valami, nem vagyunk mi puszipajtások.
- És legalább élvezted? - tettem fel komoran a kérdést a vérem lenyalására gondoltam. Nekitámaszkodtam a szomszédos autó oldalának, amikor a főnök, mint egy tank, úgy robogott ki az épületből.
- Gibson, befelé és takarítsd fel azt, amit szétcsesztél. Lódulj meg, ne mondjam kétszer neked, különben kiteszlek! - dühödten fújt, a lélegzete páraként szökkent ki a szájából én pedig eldobtam a csikket és rátapostam.
- Azt hiszem itt vége a beszélgetésnek, Dee-Dee. - ragadozó módjára megnyaltam a szám és sötét mosolyt villantottam felé, de a gyilkosságot el kell követnem az ideiglenes főnökömmel szemben, tehát ha még csak ki is akarna rúgatni, akkor sem lenne rá lehetősége.
- Azonnal főnök, de fájni fog. - mondtam vészjóslóan és megindultam a férfi felé, a zsebembe nyúltam a fojtózsinórért...

Megvontam a vállam, amikor megemlítette, hogy ölt már embert. Rengetegen öltek az én fajtámon belül is, mégis jóban vagyok velük, bár ez Ty esetében nem igaz. Nagyon rossz volt a viszonyunk, ami furcsa volt tekintve, hogy többnyire mindenkivel jól kijöttem.
Mikor megkérdezte, hogy élveztem-e a vére ízét, természetesen nem feleltem. Nem fogok neki azt mondani, hogy isteni volt, főleg mivel így is akkora volt az egója, hogy kész csoda, hogy nem robbant még szét benne.
Elnéztem a válla felett, amikor meghallottam egy férfi hangját, aki minden bizonnyal Tyler főnöke lehetett. Felvontam az egyik szemöldököm, és éppen megindultam volna a férfi felé, amikor Tyler megszólalt és hidegen elmosolyodott. Végigfutott a félelem a gerincemen ettől a vigyortól. Volt egy olyan érzésem, hogy ebből jó nem sül ki. A tekintetem lefelé vándorolt, amikor lenyúlt a zsebéhez és valamit megmarkolt benne. Egy zsinór?! A szemeim hatalmasra tágultak, és szinte azonnal meglódultam a férfi felé. Gyorsan elé álltam, és védelmezőn takartam őt Tyler elől. Eszem ágában nem volt hagyni, hogy csak úgy megölje ezt a szerencsétlen férfit.
- Tyler ne! –kiáltottam rá, ám a mögöttem lévő pasas ellépett mögülem és nem törődve azzal, hogy mit csinálok megindult Tyler felé.
- Ne..ne..ne menjen oda! –gyorsan odaugrottam hozzá és kissé durvábban a kelleténél hátrarántottam a férfit, aki a lendülettől a hátán elvágódott a földön.
- Tyler ne tedd ezt! –megálltam Ty előtt, és a tenyeremet rátettem a mellkasára, hogy feltartóztassam őt, de tudtam, hogy ő könnyedén le tudna rázni magáról. –Könyörgöm…ne bántsd! –könnyektől csillogó szemekkel néztem rá.
- Maga meg kicsoda? És mi baja van? –feltápászkodott a földről a főnök, és úgy nézett rám, mintha egy elmegyógyintézetből szabadultam volna, ami nem érdekelt. Én csak annyit akartam, hogy Ty ne öljön meg senkit sem.
- Rohanjon! –kiáltottam rá a férfira, aki továbbra sem mozdult a helyéről, így kivillantottam a szemfogaimat, és mérgesen rávicsorogtam. Ez már meghozta a kívánt eredményt. A férfi arcából kifutott minden szín, és rohanni kezdett, hogy minél távolabb kerüljön tőlünk…

A zsinórt már a tenyerembe csúsztattam és már egészen közel értem hozzá, hogy az utolsó pillanatban felhasználva a vérfarkas adta gyorsaságom kihasználjam, amikor a vámpírnő öngyilkos akcióba vezényelte magát. Láttam, ahogy elillan mellettem és a férfit takarja előlem, így vagy rajta keresztül kellett volna átmennem, vagy megkerülöm. Az az istenverte nőszemély!
- Állj el az utamból! - elkaptam a csuklóját és hirtelen fordítottam rajta kicsavarva a kezét, hátához nyomva azt, de Dee gyorsabb volt és a vámpírságát kihasználva futásra kényszerítette a férfit. Kár volt utána lódulnom, úgyis halott lesz pár napon belül. Helyette a dühöm Andeere irányítottam és durván ellöktem magamtól. Vagy elesett - őt ismerve ez az esélyesebb, vagy pedig megingott csak. Végeredményben tök mindegy volt, mert azonnal előtte termettem és a kezem a nyakára fonódott, elzárva a levegő útját a torkában a szorításommal.
- Eszetlen nő vagy! Ne húzz velem újat! Megmondtam! Nem fogod tudni megmenteni! - üvöltöttem rá haragtól eltorzult hangon és dühösen engedtem el.
- Mi a francért kell eljátszanod Teréz anyát?! Megdöglesz te is, ha sokszor az utamba kerülsz, megértetted! - mutattam rá vicsorogva. Átkozott legyen! Az ideiglenes főnök után néztem, aki már igaz, hogy messze volt, de még mindig hallottam a dobogó szívverését. A félelmét.
- Most jobb? És még én vagyok a görény, mi? Pff! Menj innen, rendben? - megráztam a fejem és megfogadtam, hogy soha többet a szemem elé nem kerül, különben megölöm. Annyira ideges voltam és annyira felhúzott, hogyha nem léptem volna távolabb, biztos nekimentem volna. Az egyik közeli autóhoz mentem és a dühömet beleadva a motorháztetővel ismertettem meg az öklöm. A fém mélyen behorpadt, de még ez sem volt elég.
- Ments meg másokat, de az én utamba ne kerülj, megértetted! - hidegen néztem rá és elindultam vissza az akvárium felé, hogy rendbe tegyem azt a kárt, amit ez a 'szeretetreméltó' nő okozott. Közben még rágyújtottam, hogy valamelyest az ideg távozzon belőlem. Hirtelen megálltam és visszanéztem rá, és megindultam felé, de megálltam. Biztosan nagyon magabiztosnak látszottam, de ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, morogtam egyet és visszafordultam, hogy bemenjek végre az épületbe. Rohadt nagy hiba volt a csók is és a mai nyelves akció is.

- Nem! –kiáltottam vissza neki makacsul. Eszem ágában nem volt engedni, hogy egy ártatlan embert megöljön, főleg az én szemem láttára. Egyszerűen nem hagyhattam. Meglepődtem, amikor hirtelen elkapta a csuklómat és hátracsavarta a kezem. Fájdalmasan felnyögtem, és szorosan lehunytam a szemem. Nagyon kevesen múlt, hogy fel ne kiáltsak fájdalmamban, de nem adtam meg neki azt az örömet, hogy lássa rajtam, mennyire szenvedek.
Amikor ellökött elvágódtam a földön és szerencsére, most nem horzsoltam fel úgy a térdem, mint egy hete, mivel a farmer meglehetősen vastag volt. Nem igazán volt időm semmire, mivel Ty ismét előttem termett és a nyakamat szorítva emelt fel a földről. Olyan erősen fojtott, hogy az arcom lassan vörösödni kezdett, és mielőtt végképp elájultam volna, elengedett. Köhögve kaptam a nyakamhoz a kezem, és zihálni kezdtem, hogy egy kis levegő jusson a tüdőbe.
- Csezd meg…-ennyit tudtam csak kinyögni, mert ismét rám jött a köhögési inger. Tudtam, hogy utál engem, és hogy szavakkal képes bántani, de hogy ezt már fizikai erőszakba is torkollott, ez sok volt nekem. Kezdtem tőle rettegni, és ez meg is látszott az arcomon. A kezem enyhén remegett, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor elment.
Nekidőltem az egyik autónak, és próbáltam összeszedni magam, amikor hallottam, hogy a léptei ismét közelednek felém. Egész testemben megfeszültem, és lehunytam a szemem várva, hogy megint bánt, de ezúttal semmit sem mondott, csupán megfordult és visszaindult az épületbe. Ezt a kihasználva, lassan megindultam az autóm felé, hogy minél előbb elmehessek innen, mert nem akartam vele ismét összefutni. Lépteim egyre sietősebbek lettek és miután elértem az autómat, gyorsan bepattantam és fék csikorgatva indultam meg az utcán.


// köszönöm a játékot //

Game over XD

Blake

Furcsa azért, hogy amilyen régóta vagyok már ebben a városban, ahhoz képest még milyen sok dolgot nem láttam. Hát, igen, ez talán azért is lehetséges, mert egyrészt, nem akarok feltűnést kelteni, másrészt pedig dolgozom is, hiába van sok pénzem. Semmilyen körülmények között nem követhetek el egyetlen baklövést sem. Annak kitudja, hogy mégis milyen vége lenne. Túl fiatal vagyok én még a halálhoz…
Ezen gondolatok közepette kászálódtam ki az ágyamból, ahová valamikor a hajnal első sugarainak megjelenésekor kerültem. Fáradt voltam, holott hozzászoktam már az idők során a kevés alváshoz is. Úgy látszik, hogy most mégis kezdtek az energiatartalékaim lemerülni teljesen. Ennek egyáltalán nem örültem, ezért úgy döntöttem, hogy mára beteget jelentek, és keresek valamiféle kikapcsolódást azzal, hogy körülnézek a városnak azon nevezetességeiben, amelyekre nem volt még időm ellátogatni. Persze múzeumokat, meg ehhez hasonlókat már megnéztem, de csakis a kíváncsiság hajtott oda, nem az, hogy annyira túltengett volna benne a kultúra iránti érdeklődés.
A tévében, miután bekapcsoltam, pont a polgármester nyilatkozott, és arról beszélt, hogy miféle különleges halfajt sikerült betelepíteniük a helyi akváriumba. Egyből vissza is ültem az ágyra, és kissé kábán talán, de odafigyeltem arra, amit mondott. A háta mögött közben látszott az épület, és rá kellett jönnöm, hogy bizony erről még tudom is, hogy merre van, csupán eddig nem volt tudomásom arról, hogy belül mi rejtőzik.
Sokszor elmentem már mellette, amikor mentem dolgozni, vagy onnan hazafelé, de valahogy eddig nem vettem a fáradtságot arra, hogy körbenézzek, vagy egyáltalán kiderítsem, hogy mi is az a hatalmas hely. Egészen eddig…
Most viszont elszántam magam, hogy csak azért is megnézem ezt a nagyon ritka, és roppant értékes új halat, amiről az előbb beszéltek. Biztosra vettem ugyan, hogy elég sokan lesznek még így rajtam kívül, de ez nem tartott vissza attól, hogy megvalósítsam az elhatározásomat.
Végül húsz perccel később már tényleg sikerült magamhoz térnem, és meg is fürödtem, amivel lemostam a tegnap esti mocskot. Utáltam, mikor a bőrömből áradt az alkohol szaga, és a férfiak izzadt, büdös kezének érintései. Egyszerűen ilyenkor undorodtam magamtól, de amikor dolgoztam, mindebből semmi nem látszott rajtam. Nem véletlen, hogy olyan jól tudtam elvégezni a munkám, hiszen híres voltam arról, hogy nem mutatom ki az érzéseimet. Habár, ezt itt nem tudták, én nagyon is tisztában voltam a dologgal. Nem véletlenül mentem éppen egy ilyen helyre. Egyrészt, valószínűleg itt senki nem keresne, másrészt pedig jól el lehetett vegyülni, és nem is kellett olyan sok dologhoz értenem. Ez nem volt hátrány, hiszen nem voltam olyan hú, de iskolázott.
Kora délután már úton is voltam a már korábban említett látványosság felé. Lépteim most is éppen olyan határozottak voltak, mint mindig. A csizmáim sarka minden egyes lépésemnél hangosan koppantak a betonon. Vagy csak én hallottam őket olyan hangosnak? Valószínűleg igen, ugyanis a megjelenésemen kívül senki mást nem izgatott a dolog. No, igen, a rövid szoknya elég feltűnő tud lenni, főleg, ha az emberen nem hosszú kabát van, hanem olyan rövid fajta, amilyen az enyém is.
A piros szövet tökéletesen illett az ajkaimon virító rúzshoz, ez pedig mosolyra is fakasztott. Mire odaértem, a csikket is eldobtam, és beálltam a sorba. Kivételesen türelmes hangulatomban voltam, így kivártam a soromat, hogy bejuthassak. Talán félórába is beletelt, de mihelyt beértem, máris jobban éreztem magam.
Körülöttem töménytelen mennyiségű víz volt, benne pedig az ígért halak. A kis táblákon ott volt, hogy melyik milyen, és a faj sajátosságait is feltüntették. Ami jobban érdekelt, azt érdeklődve olvastam el, egy idő után azonban elérkezettnek láttam azt, hogy leüljek az egyik teremben lévő padra. Mivel ez nem volt olyan sokáig nyitva, így tudtam, hogy nemsokára záróra, és már senkit nem engednek be. Tényleg jól el lehetett itt tölteni az időt, hiszen fel sem tűnt nekem, hogy már órák óta bóklászok.
Végül az a terem is lassanként kiürült, ahol én tartózkodtam, de engem egyáltalán nem zavart. Szórakozottan bámultam a parányi élőlényeket a vastag üveg mögött, miközben egyik lábamat a másikra tettem, és hátradőltem.

(Savvanah-nak)

A kocsimban ülve azon jártattam az eszem, hogy a mai nap folyamán mit kéne tennem az ellen, hogy ne unatkozzak. Tudniillik, hogy napok óta ki sem tettem a lábam az irodámból, mindig rám sóztak valamilyen papírmunkát, megbeszélést vagy csak egy sima interjút. Igen, ez a hátránya annak, hogy egy elismert üzletember vagyok. Habár, ha jobban belegondolok, örülhetek a fejemnek, hiszen eléggé jól állok anyagi szinten ennek a munkának köszönhetően, mellesleg lassan az egész bostoni lakosság felismer.
A rádióban egy karácsonyi szám ment, egészen pontosan a All I Want For Christmas Is You, amit Mariah Carey énekelt. No, kérem, igaz, tél van, de hol van még ide karácsony?! Durván még egy hónap. Nem értem én az ilyeneket. Sohasem azt adják a rádióban, amit kellene, amilyen szerencséjük van, egyszer sem találnak a tövibe. Olyan, mintha a sötétben tapogatóznának, hogy mégis mire kíváncsiak az emberek, a vámpírok, avagy a farkasok.
Az anyóülésen lévő telefonom vad táncba kezdett, s mire észben kaptam már le is rakta az a személy, aki ez előbb felhívott. A kijelzőn megnéztem, hogy ki keresett, és amint tudtam, hogy ki volt az, visszahívtam. Az egyik aligazgató hívott azért, hogy emlékeztesse; egy megnyitóra vagyok hivatalos. Nos, én ezt igazából nem mondanám megnyitónak. Legalábbis nekem nem számít olyan nagydolognak, hogy a helyi akváriumba új halakat telepítenek pár óra múlva. De, ha már a titkárom beszervezte ezt az egészet, kötelességem megjelenni.
A legközelebbi mellékútra kanyarodtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam hazafele. Körülbelül háromnegyed órába tellett, mire megérkeztem, mivel egy szép, nagy dugóba keveredtem.
A szobámba felérve nem tököltem sokat, egyből a fürdőszobába vettem az utam. Fürdés, hajmosás, borotválkozás, fogmosás. A gardróbszobában kikerestem a fekete öltönyöm, s a hozzáillő ruhadarabokat. Másfél óra után már készen is álltam arra, hogy felvegyem a bájvigyorom és a köznép előtt valami beszédet mondjak. Oké, az erőltetett mosolygás megy, na de a beszéd?! Egyszer sem voltam még az akváriumos épületben, mellesleg megjegyezném - hogyha nem lennék ma meghívva, akkor nem is állna szándékomba betenni oda a lában valaha is, mindegy. Majd valamit kitalálok a helyszínen.
A biztonság kedvéért a sofőrömmel vitettem el magam a kisebb fajtájú limuzinommal, hiszen amilyen ügyes srác az, dugómentes úton halad, ráadásul időbe odaérek arra az ünnepségre. Igen, mondhatni megbízom a vezetőképességében, de csakis abban!
Nem kellett csalódnom, ahogyan az előbb elmondtam, hamar oda is értem a rendezvényre. Szerencsémre nem kellett órákon keresztül a sorban állnom, amint odaértem, egyből beengedtek. Onnantól kezdve velem volt két testőr – habár semmi szükségem nem volt rájuk -, és a polgármesterrel váltottam pár szót. Kiderült, hogy csak valami szalagot kell elvágnom, ami az új halfaj termébe vezető folyosóján helyezkedett el. Remek… egy idióta szalagért kellett idáig eljönnöm, de, legalább nem kell beszédet mondanom.
Körülbelül félóra múltával bele is kezdtünk a megnyitóba, a polgármester elmondta a rémisztően unalmas monológját: hogy melyik fajtából származnak ezek a „ritka” halak; hogy mi miatt lehetünk büszkék arra, hogy a bontoniak is megcsodálhatják őket. Még az a szerencse, hogy időhöz volt kötve minden, tehát a beszéde nem tartott tovább, mint kerek húsz perc. Én jöttem. Mr Brian – a polgármester -, átnyújtotta nekem a hatalmas ollót, majd én elvágtam piros szalagot, ezt követően pedig pár fénykép erejéig a sajtó szeme előtt maradtam, ám amint nem láttam szükségét a jelenlétemnek, elmentem körülnézni a helyiségben. Három éve alakom itt, de ezalatt az évek alatt egyszer sem néztem szét ezen a helyen. Na, azt hiszen eljött ennek is az ideje.
Mindenféle terembe betértem, néhol meg is állítottak az emberek, hogy lefényképezhessenek magukkal. Miután már majdnem mindegyik termet végignéztem, számomra oly kevésnek tűnő idő alatt, ledöbbentett, hogy több órája már itt téblábolok. A kijáratot kezdtem el keresni – persze ilyenkor már nincsenek velem a gorillák, alias testőrök -, ám csak egy félig üres terembe lyukadtam ki.
Körülnéztem, és egyetlen egy értelmes embert sem véltem felfedezni, így a legközelebbihez odamentem, és megkérdeztem, hogy merre találhatom a kijáratot. Az áldozatom egy szőke hajkoronával rendelkező leányzóra esett, aki igen kihívóan öltözködött.
- Elnézést – szólaltam meg. – Nem tudná megmondani, hogy merre találom a kijáratot? – kérdeztem egy mosollyal az arcomon.

Csak ültem csendesen, és azon gondolkoztam, hogy most, hogy nem óhajtottam bemenni a sztriptíz bárba, vajon mivel is tölthetném a napom hátralévő részét. Végül is rengeteg lehetőség állt a rendelkezésemre, csak ki kellett találnom, hogy mégis melyik a számomra legkedvezőbb, leginkább megfelelő.
Míg ezen gondolkoztam, előkotortam egy cigit a táskámból, és cseppet sem zavartatva magamat, rá is gyújtottam. Már javában szívtam, amikor a biztonsági őr belépett, és mindenféle cécó, vagy körülnézés nélkül, haragos tekintete egyből rám villant. Vajon azt hitte, hogy ezzel megfélemlíthet majd?
Azt gyanítottam, hogy igen, hiszen hiába voltam magas, mégis a termetemet tekintve inkább lehetett gyengének, és törékenynek nevezni, mint veszélyesnek. Ebből is látszik, hogy gyakran milyen megtévesztő tud lenni a külső. Szemeim idegesen villantak meg, akárcsak az övéi, ám az enyémben a düh mellett felbukkant a fenevad is, aki bennem rejtőzködött. Pillantásom gyilkos volt, tele veszéllyel. Úgy tűnt, hogy ez egy akkora idióta, hogy számára ez cseppet sem szembetűnő különbség, a többi nőhöz képest.
Komótosan felálltam, majd egyik lábamról a másikra helyeztem át a testsúlyomat, és úgy néztem vele farkasszemet. Azt hiszem, hogy ő még csak nem is gyanította, rá nézve ez a mondás most mennyire találó volt. Ettől a gondolattól elmosolyodtam, és már csak azért is, tüntetőleg szívtam bele a cigimbe, majd ahogy közelebb jött, fújtam bele a füstöt egyenesen az arcába.
Roppant elégedettnek éreztem magam, a kedvem pedig az egekben szárnyalt. Nem is gondoltam volna, hogy ebből a mai napból, amikor semmi dolgom nincs az égvilágon, még mindig történhet valami olyan, ami megnevettet, és mosolyra fakaszt. Ami fokozza mindazt, ami eddig történt. Hát, úgy tűnik, hogy itt, Bostonban, rengeteg olyan dolog van, amire az ember nem számít.
Ám amint közelebb jött a férfi, és fenyegetőzéssel próbálkozott, hogy nyomjam el, erős, határozott mozdulattal ragadtam meg a csuklóját, és megfenyegettem, hogyha még egyszer hozzám meg nyúlni, eltöröm a kezét. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban rádöbbent, hogy rossz emberrel kezdett ki. Az arcvonásaiból ítélve azonnal visszabújt volna az anyja szoknyája mögé. Mulatságosnak találtam ezt az egészet, így, miután menekülőre fogta, visszaültem a padra, mint aki jól végezte dolgát.
Végül a cigit a közeli kukába pöccintettem, és úgy nézelődtem tovább, az engem körülvevő akváriumok irányába. Igazából már nem találtam őket olyan érdekesnek, tekintve, hogy kitudja mióta nézegettem, és azóta, már rég az emlékezetembe véstem minden egyes négyzetcentiméterét ennek a teremnek. Ez a tulajdonságom egyébként roppant hasznosnak bizonyult hosszútávon, ezért is szerettem annyira kihasználni ezt.
Már éppen elhatároztam, hogy lassan ideje lenne elindulnom, amikor különös, ám annál ismerősebb érzés kerített a hatalmába. Fajtám tipikus energiahulláma söpört végig a termen, utat vágva magának hozzám. Teljesen beleborzongtam az érzésbe, félig még a szemeimet is lehunytam, miközben élveztem az egyedülálló pillanatot. Mégis mekkora esélye lehetett annak, hogy belebotlok egy hozzám hasonlóba, éppen itt? Szerintem száz az egyhez…
Hamarosan azt is megláttam, hogy kitől származik az illat, az energia. Az illető egy férfi volt, aki épp akkor lépett be a terembe. Zöld szemeim egyből felé villantak, és tetőtől-talpig végigvezettem rajta a tekintetem. El kellett ismernem, hogy a látvány határozottan a kedvemre való. Ezt egy mosollyal jutalmaztam, és már éppen azt próbáltam kitalálni, hogy hogyan szólítsam meg, amikor váratlanul ő döntött úgy, hogy beszélgetést kezdeményez velem. Persze ez alkalommal valahogy sejtettem, hogy nem pont azokat az érzéseket váltottam ki belőle, mint amiket másból szoktam, de ez most kivételesen nem zavart. Sőt, inkább csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet.
-Igen? – kérdeztem kacér mosollyal, miközben a tekintetét kerestem lelkesen. –Sajnos nem. – ráztam meg a fejemet tanácstalanul. –Csak nem eltévedtél, kicsi farkas? – kérdeztem tőle oldalra billentett fejjel, ajkaimon még mindig ugyanaz a mosoly ült, szemeim pedig kíváncsian villantak meg. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy egy kicsit ne kacérkodjak vele. Túlságosan is belém ivódott már ez a fajta viselkedés ahhoz, hogy csak úgy megváljak tőlem. Egyébként is, nem hinném, hogy őt annyira zavarta volna a dolog. Ha pedig mégis, akkor valami határozottan nincs rendben a fejében. Ezt valahogy teljesen biztosra vettem, hiszen nincs olyan férfi, akinek én ne tetszenék. Leszámítva persze a melegeket, hiszen egy férfival nem hinném, hogy bármikor is versenyre kelhetnék. Nem is célom egyébként.

Egészen pontosan nem is tudom, hogy mi értelme volt annak, hogy én eljöttem erre a rendezvényre. Hiszen, semmi komolyabb dolgom nem volt annál, minthogy egy istenverte piros színű szalagot át ne vágjak egy ollóval. Az ember – jelenleg farkas – azt hinné, hogyha meghívót kap egy ilyen eseményre, akkor valami fontosabb munkát akarnak rá osztani, ellenben az igazsággal. Csupán csak egy kicsi szereplési időt kínálnak fel, egyben még annyit, hogy a címlapokon megjelenj a polgármesterrel egy képen. Különösebben pedig nincsen semmi logikus magyarázat az iránt, ami most engem foglalkoztat. Viszont, ha számításba veszem azt, hogy ez jól jött olyan kampányféleségként, hogy hirdessem magam és a cégem, akkor igenis jól tettem, hogy eljöttem ide. Ha nem lenne hasznom ebből, az életemben egyszer sem fordultam volna meg ezen a helyen. A miértet most inkább mellőzük…
Körülbelül az összes termen végig vezetett valamelyik itt dolgozó, megtudtam a halak kialakulási sorrendjét, történelmét, ám igazából ezek engem nem túlzottan érdekeltek, mondhatni egy cseppet sem. Komolyan mondom, hülye azaz ember, akit ez foglalkoztatja. Persze, nem azt állítom, hogy ezeknek az információknak nincs értéke, természetesen van, ha más szemszögében nézem a dolgot, akkor igenis nagy az értéke. De – és pedig mindig van de -, nem néztem, még most sem, nem is fogom, tehát számomra nem rendelkezik túl sok jelentőséget ez az egész. Pontosan emiatt nem értem, hogyan vettem rá magam, hogy eljöjjek ide.
A fejemben ott motoszkált az a gondolat, hogy mi lenne, ha nem jutnék ki idejében az épületből, mielőtt még bezártak volna. Hát, éppenséggel nem jönne jól, hiszen nem tudnám befejezni a papírmunkálataimat, és a szerződést sem tudom megírni. Oké, ez mind azt bizonyítja, hogy nekem a zárási idő előtt el kell hagynom ezt a hatalmas épületet, aminek megtippelve a hetven százaléka vízből áll. A többi harminc százalék pedig osztozik a halakkal, és a különféle berendezési tárgyakkal, no megy a betonnal.
Akármerre néztem, sötétséget láttam, ebből pedig ki tudtam következtetni azt, hogy nemsokára eljön a menekülési időm. Muszáj kijutnom innen! A folyosón tovább haladva ahhoz a teremhez értem, ahol nagyjából tíz-húsz ember álldogált. Remek, hátha tudja valamennyik a kifele vezető utat.
Igen, nekem is pont egy olyan személyt kellett kifognom, aki erkölcstelen, mellesleg még az én fajtámból származik. Nos, hozzáfűzném, hogy ilyen a szerencsém. Tömören és röviden: pocsék.
Az igazat bevallva eltévedtem, farkas vagyok, ám kicsi nem! Mit képzel magáról ez a lány, hogy engem olyan jelzőkkel illessen, ami egyáltalán nem mondható el rólam? – Nem látom rajtad azt a megbánást – jegyeztem meg csípősen, közben pedig körbenéztem, hogy melyik emberhez menjek oda következőnek. Pillanatokon belül a tekintetem visszaesett az előbbi célpontomra, majd pedig végigmértem a lányt. Szőke haj, ízléstelen és kihívó ruhák, és szerintem a hölgy még az illemtanról sem hallott még. – Ennyire unalmas mégsem lehet ez a hely, hogy belém akarj kötni, kicsi lány – monoton hangon szólaltam hozzá, a tekintetem pedig levettem róla, majd ismét az embereket kezdtem el pásztázni a szememmel. Egyre kevesebben vannak, csodálatos…

Teljesen nyugodt voltam, egy szemernyi félelem sem bujkált bennem. Valahogy azt hiszem, hogy ezt kihagyták belőlem. Gyári hibás lennék? Nem, az kizárt. Egyszerűen csak vakmerő jellemmel áldott meg a sors. Nem csoda, hisz imádom a kihívásokat. Ez a férfi pedig, aki elém állt, határozottan annak tűnt. Ez nekem ugyan nem okozott nagy gondot, de azt sikeresen elérte, hogy felkeltse teljesen az érdeklődésemet. Azon már lehetett később tanakodni, hogy ez vajon jó, vagy rossz dolog e. Volt, aki élvezte, volt, aki a pokolba kívánt. Vajon ő melyik tábort fogja gyarapítani?
Miközben néhány pillanat erejéig elmerültem a gondolataimban, érzékeltem, hogy körülöttünk megjelent néhány ember, hogy aztán néhány perccel később tovább mehessenek egy másik terembe. Már nem volt sok idő zárásig, vagy legalábbis én ezt gyanítottam, úgyhogy valószínűleg majdnem mindenki a kijárat keresésére indult. Nem is bántam, legalább így beszélgethettünk nyugodtan, már ha ezt a csipkelődést annak lehetett nevezni. Sőt, még az is plusz pozitívumként jött mindehhez, hogy nem kellett vigyáznom, hogy a farkasokról beszélek hangosan is. Az oké, hogy engem nem érdekelt, hogy tudják e rólam, vagy sem, az viszont már annál inkább, hogy róla tudják e. Mivel úgy tűnt, hogy elég befolyásos, ezért nem igazán akartam lebuktatni. Igen, némi jó érzés, és udvariasság még belém is szorult, csak éppen nem volt szokásom megcsillogtatni. Ő is csak a cuki, helyes pofijának köszönhette.
-Ez talán azért lehetséges, mert nem szokásom megbánni semmit. – néztem fel rá, zavartalan mosollyal, rezzenéstelen arccal. Nos, ez az állítás nem volt teljesen igaz, de ez az én dolgom, és nem tartozott rá az életem egyetlen apró részlete sem. Minden az én dolgom volt, és soha nem fogom csak úgy idegenekkel megosztani. Még olyannal sem valószínű, aki esetleg közel férkőzik hozzám. Ugyan, még mit nem! Hogy felhasználhassa ellenem, mondjuk érzelmi zsarolás céljából? Áhh, nem most jöttem én le a falvédőről… Lehet, hogy túl sokáig voltam olyan környezetben, ahol sok volt az erőszak, az ármánykodás, és mások bűntudat nélküli eltiprása.
Talán nem váltam volna olyanná, amilyen vagyok, de az idő megkeményített, és megtanított arra, hogy hogyan kell viselkednem abban a közegben, ahol Tony is volt. Ám még mindezek ellenére is távol állt tőlem a gyilkolás. Talán, ez a férfi itt előttem mást hitt rólam, én azonban tudtam mi az igazság. Lehet, hogy neki fogalma sincs az élet árnyoldalairól, de én már betéve ismertem az összest.
-Hiába nézed őket, kibúvó után kutatva, hamarosan úgyis mind elmennek, és te itt fogsz maradni velem, kettesben. – közöltem nemes egyszerűséggel. Az arcom csak annyit változott, hogy felvontam az egyik szemöldökömet, és úgy bámultam. Ahhoz képest, hogy milyen puccosan nézett ki, egyáltalán nem volt kifogástalan a modora. Vajon azokkal is így szokott viselkedni, akikkel munkakapcsolatban van?
Persze ezeket a kérdéseket csak magamnak tettem fel. Nem akartam nagyobb vitába bonyolódni vele, bár úgy sejtettem, hogy ez hamarosan mégis be fog következni. Én azonban izgatottan vártam, kíváncsi voltam, hogy milyen akkor, ha kikel magából, és őrjöng. Biztos, hogy sokkal szexibben fest. Vajon én ki tudnám hozni belőle az állatot, ami ott szunnyad benne? Nagyon szerettem volna tudni, hogy sikerülhet e, de amíg nem muszáj, addig nem akartam pattanásig feszíteni az idegeit.
-Egyébként én nem kötekszem, csupán ismerkedek. – zöld szemeim vidáman csillogtak, ahogy a tekintetét kerestem folyamatosan, ajkaimon pedig csak még szélesebb lett az a kaján mosoly, ami eddig is ott ült. –Nem vagy te olyan tökéletes úriember, mint amilyennek mások látnak. Én nagyon jól tudom, hogy mit rejt az öltönyös külsőd, nagyfiú. – vigyorodtam, miközben elővettem egy újabb szál cigit, és az sem érdekelt, ha ezek után rosszalló pillantásokat fog felém lövellni. Csak egyszerűen rágyújtottam, és már fújtam is ki a füstöt, egyenesen az arca felé. Pimasz vagyok, igen, de élvezem mindennél jobban.

Oké, nemsokára bezár ez a kóceráj, én pedig itt ragadtam egy elmebeteg lánnyal, aki azt hiszi magáról, hogy a viselkedés és az öltözködési miatt felkeltette az érdeklődésemet. Ó, pedig nem így van! Persze, nem azt mondom, hogy nem szereket a tűzzel játszani, mert hát miért is ne, de azért számomra is meg van húzva egy határ, és ha valaki az alá süllyed, nincs menekvés… nincs második esély. Ez a hölgyecske pedig nagyon lefele akar menni.
A teremben egyre halkabban lehetett hallani az emberek hangját, a miénket pedig annál inkább. Francba! Ha most utánuk erednénk, biztosan kijutnék, de ha jól sejtem, akkor ez a lány nem fogja engedni. Nos, harcba meg nem szeretnék keveredni, tehát most ez egy reménytelen eset. Talán nagy baj fog keletkezni abból, hogyha a holnapi napon nem fogok megjelenni az irodában? Fogalmam sincs, kockáztassunk, kiderül ez majd körülbelül 24 óra múlva.
Láttam, hogy számomra ismeretlen beszélgetőtársam állandóan engem néz, néha – oké, talán gyakran – a tekintetemet keresi a magáéval. Még mi te?! Ha már miatta fuccsba ment a tervem, akkor miért adnám meg neki az, amit akar? Nem, hadd szenvedjen a kicsike.
Mikor kijelentette, hogy nem jellemző rá a megbánás, akkor az arcomra egy hatalmas mosoly jelent meg. Hát, ha nem mondta volna el, akkor biztosan nem jöttem volna rá…
- Ezt már észrevettem – motyogtam az orrom alatt, közben pedig elindultam az üvegfal felé. Ahogyan már előbb mondtam, nem értem azokat a lényeket, akik képesek eljönni ide csupán csak azért, hogy pár halat megcsodáljon. Nincsen bennük semmi különlegesség, igaz, jól ellehet is mászkálni, de ezen kívül én sem maradtam volna itt tovább félóránál.
Az üvegfal előtt állva azon gondolkoztam, hogy vajon a leányzó felfogta-e, hogy éppenséggel semmi kedvem hozzá, leginkább a viselkedéséhez. Nos, hogyha a ruháit, a viselkedését nézem, akkor biztosan valami utcanőcske lehet – vagy valami ehhez hasonló -, vagy pedig eléggé rossz gyermekkorral rendelkezhet, és emiatt lett olyan, amilyen most. Nem tudom pontosan, csak következtetni tudok, de… nevezhetnénk ezt inkább tippelésnek.
Miután meguntam a halakkal való nosztalgiázásomat, visszamentem az előbb említett személyhez. Továbbra is kereste a tekintetem. Oké, ha játszani akarsz, akkor játsszunk…
- A te társaságod nem szórakoztató, kétlem, hogy veled tudnék maradni több, mint tíz percen keresztül – számmal el kört mutattam, mely egy ó betűt akart tartalmazni. Nos, szerintem tényleg nem fogom kibírni vele a következő perceket. Basszus! Mi lesz, hogyha egész éjjel rajtam fog lógni?! Na, azt biztosan nem hagynám. Örülök, hogyha 10 percen belül le tudom rázni valami mód folytán.
Állandóan az járt a fejemben, hogy holnap mekkora zűrzavar lesz bent a cégnél, és én nem leszek ott, hogy támogassam az embereket, nem lesz lehetőségem arra, hogy segítsek nekik akkor, amikor szükségük lenne rá. A telefonomat elővettem a zsebemből, és gyorsan írtam egy sms-t Ryan-nek, hogy nem tudok majd holnap bemenni, ezért mindent tegyen meg helyettem. Tudom, eléggé nagy szívességet kértem most tőle, de nem hagyhatom, hogy valami baj történjen odabenn.
- Eléggé furcsa az ismerkedési szokásaid – a lány szemébe néztem, a féloldalas mosolyom pedig megjelent az arcomon. Hát, ha már egész éjjel itt leszek vele… akkor szórakozzunk egy kicsit. – Tudom, épp ezért nem áll szándékomban veled úriember módján viselkedni. Miért is kellene? Nőnek, nő, ám számomra jelentéktelen vagy – igen, ez teljes mértékben így van. Nem ismerem, nem is akarom. Nem akarok én tőle semmit sem.

Mivel szándékosan nem nézett rám, én csak azért is őt figyeltem. Kész, én már csak ilyen vagyok. Nem szerettem soha, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan én akarom. És, noha hajlamos vagyok arra, hogy esetleg kompromisszumot kössek, mégis úgy áll a helyzet, hogy jelen esetben ez nem fog megtörténni. Mégpedig ennek az az egyszerű oka van, hogy a kedves úr sem viselkedik velem úgy, ahogyan mástól elvárnám. Vele pedig nem állt szándékomban kivételt tenni. Gyűlöltem mindennél jobban, ha egy nőt nem tiszteltek. Talán pont azért, mert én az életben ezt nem igazán kaptam meg senkitől. Sem korábban Tonytól, sem most, a munkám során. Roppant bosszantó, én mondom…
-Csodálatos! – mondtam mézes-mázos mosollyal, holott cseppet sem volt őszinte. Igazából nekem is kezdett egyre inkább ellenszenvessé válni a pasi, amiért igazi seggfej módjára viselkedett velem. Hát hogy lehet így egy nővel bánni? Még akkor is, ha nem vesz semmibe, nem kellene így beszélnie velem. Szép kis nevelést kaphatott, én mondom. És még rám szokták azt mondani, hogy semmi udvariasság, és illem nem ragadt rám. Hát a francokat nem! Ehhez képest, én igazi úri hölgy voltam, már elnézést!
-Akkor miért vagy még mindig itt? – kérdeztem felvont szemöldökkel, és még a fejemet is oldalra billentettem. Azt hiszem, hogy ez tényleg egy nagyszerű kérdés volt, ugyanis halványlila gőzöm nem volt arról, hogyha ennyire visszataszítónak talál engem – ami számomra elég hihetetlennek tűnik -, akkor mégis minek van még itt. Nem vettem észre, hogy ráakaszkodtam volna, vagy a lába elé vetettem volna magam, hogy lefogjam, és úgy akarjam itt tartani. Még csak ki sem kezdtem vele, hogy esetleg azt mondhassa, nyomultam rá. Kész röhej, az egész! Tényleg nem értettem, hogy mi alapon ilyen velem. Ha tudná, hogy igazából én sem vagyok olyan, mint amilyennek mutatom magam, valószínűleg csak nézne. Azt hiszi, hogy ő itt a kiskirály, de ha az én városomba jönne, mindjárt megváltoznának a dolgok. Bárcsak megtapasztalhatná, hogy milyen az én helyemben lenni, egy új helyen…
-Lehet, hogy furcsa vagyok, de nem mindenki lehet olyan tökéletes, mint te. – közöltem egyszerűen. Kicsit csipkelődni akartam ugyan, de a hangomból nem csengett ki a szokásos gúny, ami ilyenkor szokott. Azt hiszem, hogy nem szoktam hozzá teljesen ahhoz, hogy így bánjanak velem. Sem az utóbbi időben, sem gyerekkoromban. Azért elég nevetséges, hogy még a holt részeg fazonok is a bárban, több tiszteletet és gyengédséget mutatnak irányomba, mint ez a beképzelt, egoista barom. Kíváncsi lennék, hogy mire van így eltelve magával.
A sértése hallatán elnevettem magam. Noha keserű volt, próbáltam úgy tenni, mintha szívből jövő lenne. Azt hiszem, hogy egyébként tökéletes alakítást nyújtottam, mert még magamat is meggyőztem arról, hogy tényleg viccesnek látom a helyzetet. Lehet, hogy a saját neméhez vonzódik? Mert valami tényleg nem volt nála rendben…
-Ó, te jó ég, mindjárt elolvadok. Látod, már a térdeim is elgyengültek teljesen. – legyezgettem magam, mintha nem kapnék levegőt. –Ha másoknak is így bókolsz, nem tudom, hogy nem vagy körülvéve nőkkel. – mondtam hidegen, rezzenéstelen arccal. Egyre unszimpatikusabb lett, és noha sértett az, amit mondott, próbáltam nem tudomást venni róla. Megszoktam én már mindenféle viselkedési formát, amit velem szemben alkalmaztak, de ez mindenen túltett. Pont azok lennének mindenkinél nagyobb seggfejek, akiknek a világon mindene megvan? Számomra ez túlságosan is érthetetlennek bizonyult. Vagy annyira magányos, és kiállhatatlan, mint amilyennek mutatja magát, vagy annyira el van telve magával, és a pénzével, hogy nem érdeklik mások érzései. Talán neki sincsenek… Mindegy, hogy melyik az igaz, egyik sem vet rá túl jó fényt.