Igazság szerint, a nagy öreg vámpírokkal ellentétben, még csak huszonhárom éve létezik ezen a földön - a halálával és az átváltozásával együtt -, ennek ellenére, elmondhatja magáról, hogy már neki is volt már szerencséje egy-két igen érdekes alakhoz. Vegyük például a múltkori alkalmat, amikor unalmas perceit azzal töltötte, hogy fel s alá sétált a bostoni kikötőben. Míg az élet fontos dolgain merengett, úgy mint, hogyan találhatná meg egyetlen testvérét egy ekkora városban, ami ugyan kétségkívül felnevelte őket, de nem ismertette meg velük minden egyes zegzugát -, amikor egy számára ismeretlen férfiba botlott a rakpart macskakövein. Amaz éppen akkor adta le az aznapi munkáját, és feltehetőleg hazafelé indult. Ebben önmagában még semmi különös sem volt, legalábbis a saját véleménye szerint. Aztán, mint derült égből villámcsapás, felismerte, hogy a pasas még ahhoz is lusta - vagy éppenséggel béna - volt, hogy a farmerja sliccét felhúzza. Ha ez még önmagában nem lett volna elegendő, majdnem keresztül esett a saját lábán... Ritkán látni ilyen szerencsétlen embereket... Vagy csak eddig sikerült elkerülnie őket? Ki tudja.
Mindenesetre, már eltelt néhány nap az eset óta is, néha akaratlanul is azon kapta magát, hogy az a jelenet újra és újra lejátszódik a fejében, és ettől újra és újra nevetnie kellett... Mint akkor ott, a macskaköveken állva. Igen érdekes helyzet volt. Ma sem volt ez másként, amikor az autója leparkolt a külváros hírhedt sztriptízbárjának személyzeti parkolójában. Igazság szerint, nem tartozott a táncosok közé, ám semeddig sem tartott meggyőznie a tulajdonost ennek ellenkezőjéről. Sőt, ami azt illeti, a vérében kerengő vámpírképességek nagyban megkönnyítették a dolgát. Így aztán elégedetten csapta be maga mögött a fekete Alfa Romeo ajtaját, és lépkedett a hátsó bejárat felé. Az ügyeletes biztonsági őr kissé fátyolos tekintettel engedte be, de ez pontosan így volt rendjén. Senkinek sem kellett tudnia arról, hogy mi is történik itt valójában. Engedély és fizetés nélkül jött be egy kéjbarlangba... Nagy kaland. Tekintete önkéntelenül is az emeleten elhelyezett VIP-szobák felé terelődött, amik igencsak egyedi felszerelésekkel várták a vendégeket. Hát igen, ott is megfordult már párszor... De ebbe most ne menjünk bele.
Az egyik bárpultnál egy ismerős mixer fogadta, aki kérdés nélkül keverte neki a szokásos Long Island koktélt, amit egy elégedett mosollyal vett magához, majd kortyolt bele a kecses pohárba. Tekintete önkéntelenül is végigsiklott a táncosok körül lebzselő, szexuális feszültségre éhes férfiak tömegén, miközben egy gyors mozdulattal megigazította a nagy jóindulattal combközépig érő ruhája szoknyáját. Néha igazán viselhetne kényelmesebb darabokat is, ha szórakozni megy, de akkor hol maradna az izgalom? A vadászat éppen attól érdekes, hogy mennyi időbe telik becserkészni az áldozatot, akinek a vérét veheti majd. Néhány percbe, vagy egy egész éjszakába? Az ilyesmit nem lehet előre tudni. De éppen ettől olyan izgalmas, gondolta, miközben egy könnyed szökkenéssel felpattant az egyik bárszékre.

Mennél lassabban kortyolgatta a pohárban felszolgált italt, annál erősebbé vált benne a gyanú, hogy igazság szerint talán nem is kellene itt lennie. Elvégre, miféle szórakozást találna itt magának egy olyasvalaki, mint ő, aki távolról sem a saját nemétől jön tűzbe? Persze, nem egyszer meghallgatta már Christine kiselőadásait arról, hogy ez idővel igenis megváltozik majd - úgy száz éven belül -, de addig is, ő ezer örömmel tetszeleg a férfikedvelő szerepében. Ezzel önmagában még nem is lenne gond, hiszen, ha arról van szó, önmagában is képes igen figyelemreméltó megjelenést produkálni, bár nem feltétlen egy ilyen helyen, ahol a női ruhák aránya sokkal alacsonyabb, mint a jelenlévőké. Mindegy, minden szórakozóhelynek megvannak a maga apró jellegzetességei, így értelemszerűen egy sztriptízbárnak is.
Tekintete óhatatlanul is végigsiklott az összegyűlt tömegen, és éppen ekkor szúrta ki a főbejáraton át érkező férfit, aki nem sokkal később már a pult átellenes végéhez lépett, egy csapat másik kíséretében. Úgy festettek, akár egy jól összeszokott baráti társaság, bár a saját véleménye szerint, az ilyesmi nem túl valószínű. A férfiak mindig is nehezebben kötöttek barátságot, mint a nők, magyarán annak az esélye, hogy már hosszú-hosszú ideje támogatnák egymást, viszonylag alacsonynak tűnt. Bár, ki tudja. Hiába vámpír, gondolatolvasásra sohasem tanították, csakis manipulációra, amivel nagyon is jól elboldogult. Sohasem igényelt komolyabb erőfeszítést a részéről, hogy keresztülvigye a saját akaratát, de ez az új keletű képesség, ha lehet, csak még inkább megkönnyítette a dolgát. Hm, mikre nem jó az örök élet, nem igaz?, jutott eszébe a kósza gondolat, miközben a szeme sarkából továbbra is azt a társaságot figyelte. Bár megtehette volna, egyelőre jobbnak látta, ha nem élesíti ki a hallását, elvégre nem lenne okos húzás a részéről, ha már most tudná, vajon miről eszmecserélnek. Meg aztán, nem is az ő dolga...
Aztán, szinte, mint derült égből a villámcsapás, felismerte, hogy az a fickó, aki utoljára csatlakozott a díszes társasághoz, éppen rajta legelteti a szemét. Mit ad Isten, még a végén tényleg megkapja azt, amit akar? Hm... Majd meglátjuk. Éppen egy újabb kortynyi koktélt tüntetett el, amikor a férfi mondott valamit a barátainak, majd egyenesen felé indult. Ez érdekes lesz... A felé küldött mosolyt egy ártatlan biccentéssel viszonozta, elvégre sohasem volt olyan vámpír, aki azon nyomban kimutatta a foga fehérjét. Ha így tett volna, nagy valószínűséggel már régen éhen halt volna. Nem kellett hozzá sok, és az illető már helyet is foglalt a mellette várakozó, még üres bárszéken.
- Helló - köszönt vissza, arra gondolva, hogy ennyi még igazán belefér. Figyelte, ahogyan a zakó belső zsebéből egy szál cigaretta kerül elő, majd nem sokkal később már az ő öngyújtója volt a téma, ami persze azonnal adott egy ötletet.
- Igen, van, de nincs ingyen - felelte egy mosoly kíséretében, majd fogta magát, kissé előrehajolt, és a férfi belső zsebéből előhúzott még egy szálat. A saját ruhája zsebéből pedig egy vékony öngyújtó került elő. Ahogy a kis lángocska életre kelt, kicsit jobban megszívta a saját cigijét, és megvárta, amíg az szépen, annak rendje és módja szerint felizzik. Csak ezután nyújtotta oda a férfinak, hogy ő is meggyújthassa a sajátját.

Nem kellett sokat várnia, hogy a férfi vegye a célzást: a többséggel ellentétben, egyáltalán nem ellenkezett, amikor látszólag puszta szórakozásból elcsent egy szál cigarettát a másik zsebéből. Persze, ez a tett sokkal több mindent foglalt magába, mint azt ez a halandó első körben gondolta volna. Egyfelől, még a fölsőn keresztül is érezte a testéből áradó hőt, ami alighanem az ő testét is képes lenne felmelegíteni, amint ihatna egy kortyot a véréből... Ilyet azonban nem illik kérni, amikor még alig néhány másodperc telt el a találkozásuk óta, nem igaz? Hát, majd csak lesz valahogy, gondolta, miközben tekintetével óhatatlanul is felfedezte a férfi testi adottságait. Még az is tetszett neki, hogy ezúttal valamennyire kénytelen volt használni a maga kis fantáziáját, hogy tökéletes képet kapjon a másik alakjáról. Régen volt rá példa, hogy utoljára ilyet tett volna, ám most kifejezetten tetszett neki az ilyesmi.
- Pontosan ennyi lesz - jegyezte meg, miközben rágyújtott. Ezúttal már biztos volt benne, hogy a férfi veszi a lapot... Ha nem, még mindig lehetősége van lapátra tenni, de erre aligha lesz szüksége az elkövetkezendő percekben. Ahogy a másik is rágyújtott, egy olyan mondat hagyta el a száját, aminek hallatán akaratlanul is felnevetett. Természetesen nem hangos, bántó módon, hiszen az aligha lett volna célravezető. Meg aztán, a maga módján igenis humorosnak találta, hogy a férfi az ő egészsége miatt aggódik.
- Nekem már nem fog megártani - legyintett, és a maga részéről ezzel lezártnak tekintette a témát. Bár az emberek már tudtak a hozzá hasonlók létezéséről, ha egy mód volt rá, inkább nem verte nagydobra a dolgot. Minek hozott volna frászt bárkire is?
- Nem is tudom... - felelte elgondolkozva, és egy pillanatig úgy tett, mint akit komolyan gondolkodóba ejt ez a kérdés. Mégis mit kérhetne egy vadidegen férfitől a keresztnevéért cserébe? Normális körülmények között, alighanem, maximum a keresztnevét, nem? Bár, ilyen esetben, mint például ez a mostani... Amikor egy füstös lebujban üldögél, dohányzik, és egy koktélt kortyolgat, egészen más jellegű gondolatok is átfuthattak az agyán, s, ami azt illeti, egyikük-másikuk át is futott. Elvégre, bár a maga részéről a szívét egyvalakinek tartogatta, még neki is lehettek bizonyos fokú testi szükségletei, a vérivást nem számolva. Szó, mi szó, jelen esetben, még azzal is beérte volna, csakhogy nem akart ráijeszteni a vele szemben ülő idegenre. Legalábbis egyelőre. Hogy a későbbiekben ez mennyiben módosul... Nos, azt majd meglátjuk.
- Legyen mondjuk a te keresztneved, na, mit szólsz? Jessicának hívnak - felelte, majd beleszívott a cigarettába, és néhány aprócska füstkarikát eresztett a levegőbe. Bár ez abszolút reflex volt a részéről, most akaratlanul is egy emberi babonaság, vagy nevezzük nevén, inkább ostobaság jutott eszébe, hogy mit is jelent, ha valaki a másik ember arcába fújja a füstöt, úgy, ahogyan azt most ez a pasas tette, alig néhány perccel korábban. A gondolatra újra elmosolyodott, bár ez a gesztus már nem volt annyira látványos, mint az elődje.
Ugyanakkor az sem kerülte el a figyelmét, hogy a magára maradt baráti kör néhány tagja igencsak sokat mondó pillantásokat vált a pult túlsó végén... Mint akik már egészen pontos elképzeléseket dédelgetnek az est további alakulásával kapcsolatban. Hogy ő mennyire nem bírja az ilyen kéjsóvár alakokat...! Szinte a hideg futkos a hátán, ha csak eszébe jutnak. De, ha már ennyire beleélték magukat... Akár provokálhatja is őket. Hadd lássák mi jutott a társuknak. Közelebb hajol hozzá, majd jól hallhatóan a fülébe súgott:
- Úgy látom, a kedves barátaid kissé túlbecsülik ezt a helyzetet... Mi lenne, ha játszanánk nekik egy kicsit? Gyere - állt fel a bárszékről, majd egyetlen húzással felhajtotta az itala maradékát, megfogta a férfi csuklóját, és az emeletre vezető lépcső felé indult. Már ez is elég volt ahhoz, hogy hangos füttykoncertet kapjanak, és amint felértek az emeletre, kitört belőle a nevetés. A hasát fogva rogyott le a folyosón álló egyik kanapéra.
- A barátaid enyhén szólva sötétek. Már ennyitől teljesen felizgultak. Egy sztriptízbárban... Csak nem kezdők?- kérdezte, amikor valamivel alább hagyott a jókedve.

Noha kezdetben nem erre számított, legnagyobb meglepetésére, kezdett egyre jobb irányba haladni ez az este. Persze, mint sok minden más ebben a földi életben, az is relatív, hogy kinek mi a jó. Lehetséges, hogy egy valamivel konzervatívabb gondolkodásmódú ember hamar ostoba szajhának bélyegezte volna csak azért, mert valamivel fesztelenebbül viselkedik egy idegen férfi közelében, mint azt normális esetben elvárnák tőle. Érdekesség, hogy őt ez a tény, egyáltalán nem tudta zavarba hozni. Vallásos család ide, vagy oda, a Christine mellett eltöltött évek megtanították rá, hogy a lazább erkölcsi magatartás nem egy alkalommal könnyebb boldogulást jelent egy hosszabbra nyúlt életben, mint amilyen jelen esetben az övé is. Mivel ez a taktika eddig tökéletesen működött, szinte elképzelhetetlennek tartotta, hogy éppen most hagyná cserben. Mindössze annyit kell tennie, hogy még egy jó darabig ébren tartja a másik fél érdeklődését. Ezt értelemszerűen úgy érheti el a legegyszerűbben, ha nem árul el magáról mindent... Vagy legalábbis nem az elején kezd ilyesmibe. Végül is, akkor hol maradna az érdekesség és az újdonság varázsa?
Míg a cigaretta lassan kihűlő, szürkés hamuvá vált a kezében, a kissé semmilyen módon induló ismerkedés, vagy beszélgetés, nevezzük bárminek, egy újabb, valamivel talán izgalmasabb fordulatot vett, hiszen bemutatkoztak egymásnak. Mint kiderült, a férfit Marcusnak hívták, és ahogy így elnézte, valahogy illett is hozzá ez a név, bár a pontos okát, hogy mire alapozta ezt, nem tudta volna megmagyarázni. Hacsak nem a régi, latin közmondáshoz nyúl vissza: Nomen est omen. Ez nem igényel hosszas magyarázatot, vagy igen? A dohány időközben befejezte rövidke pályafutását, és ahogy a csikket elnyomta, megeresztett egy mosolyt is Marcus vicce hallatán. Ő aztán nem lesz semmi jónak elrontója, ez egészen biztos. Mialatt ők ketten mondhatni beszélgettek, az állítólagos "barátok" egyre jobban belelkesültek, és ezzel együtt fel is bátorodtak. A hozzájuk fűzött megjegyzés hallatán kissé meglepett arcot vágott:
- Akkor miért vagy velük? Csak azért, hogy ne unatkozz? - érdeklődött, és míg beszélt, már meg is fogalmazott fejében a "játék" gondolata. Mindenkinek szüksége van némi szórakozásra, még neki is. Bár egyelőre szemtől szemben nem mutatta ki, valójában nagyon is örült annak, hogy Marcus ilyen rövid időn belül kötélnek állt. Mást akár órákon keresztül puhíthatott volna, és akkor sem feltétlen jutott volna egyről a kettőre. Olyan könnyedén viszonozta a kézfogását, mintha mindig is ismerték volna egymást. Ez nem is rossz fejlemény, jutott eszébe, miközben egymás után vette be azokat a bizonyos lépcsőfokokat. Ahogy felértek, a maga részéről szinte azonnal helyet foglalt, míg a férfi úgy ítélte meg, hogy a folyosó oszlopának támaszkodni sokkal kényelmesebb, mint helyet foglalni, akár mellette, akár valamelyik fotelban... Mindegy, ő tudja... Megérezvén magán a férfi pillantását, viszonozta azt, bár igazság szerint, eddig sem rejtette véka alá, hogy értékeli azt, amit lát. Miért ne értékelte volna? Semmi kivetni valót nem talált benne, legalábbis egyelőre. Na, nem mintha a későbbiekben találnia kellene. Rövidesen magyarázatot kapott a díszes fogat jelenlétére is, aminek hallatán nem tudott megálljt parancsolni a nyelvének, egyszerűen muszáj volt valamilyen megjegyzést tennie:
- Hm... talán nem ártana, ha holnaputánig találnál magad mellé egy kísérőt a vacsorára, nem igaz? Vagy, már megvan a jelölted? - kérdezte csak úgy, hogy a továbbiakban is beszélgethessen valamiről. Igazság szerint, még az sem volt véletlen, hogy csak a vacsorát hozta fel, elvégre ő, személy szerint, egy hozzá hasonló aligha vehetne részt egyházi szertartáson, így sohasem gondol bele, milyen lenne fehér ruhás menyasszonyokat látnia. A monológ kissé pajzán befejezése hallatán finom, enyhe kacérsággal fűszerezett mosoly jelent meg a szája szegletében.
- Igazad lehet... Az a kis dudor sok mindent elárul - kacagott, majd az ötlet hallatán kissé felvonta a szemöldökét. Nem is kellett arra várnia, hogy megértse, Marcu mit érthet folytatás alatt, hiszen leült mellé, majd fölé hajolt, és szájon csókolta, amit a maga részéről egyáltalán nem ellenzett, sőt, éppen ellenkezőleg, módszeresen kiélvezte. Először csak a férfi ajkait ízlelgette, majd lassan hagyta, hogy a nyelveik is találkozzanak, miközben az ujjai az ing alatt megbúvó bőrrel játszottak. Amikor elváltak egymástól, megkérdezte:
- Szeretsz nagyban játszani, nemde?