Az emberek nagy többsége sokkal jobban szereti a forró, már-már károsan perzselő napsugarakat, amik különféle bőrbetegségekért tehetők felelőssé, mint a zimankós telet. Mint tudjuk, erre a kérdésére emberek milliói többszázezer különböző, logikusnak tűnő választ tudnának adni... Ám, én hiszem, hogy az utóbbi években már távolról sem a repkedő minuszok tartják vissza őket attól, hogy élvezzék a hűvös évszak okozta felhőtlen örömöket: a különféle szezonális sportágakat, ünnepeket, és ehhez hasonlókat. Az ok, tetszik vagy sem, egy ennél sokkalta kézzelfoghatóbb dolog, mintsem azt első hallomásra képzelnénk: a félelem. Amióta évekkel korábban kitudódott a hozzám hasonló vámpírok létezése, a halandók már a saját
árnyékuk láttán is képekesek szívrohamot kapni. Nevetséges... Most nem azért mondom, de én csak három éve lettem az, aki most vagyok, és tisztán emlékszem rá, hogy még egyszerű, gyermeki kislányként sem féltem tőlük. Ezért mertem beállni Christine mellé dolgozni, mihelyst lehetőségem volt rá, holott tudtam, hogy bizonyos értelemben a tűzzel játszom. Ostobák, akik azt hiszik, hogy a nő vámpírok feleannyira sem ravaszak, sőt, mondhatni befolyásosak, mint hímnemű társaik... Az igazság az, hogy egy nő kezében a vért igénylő halhatatlanság sokkal nagyobb fegyver, mint azt bárki képzelné. De ebbe most ne menjünk bele... Fogalmam sincs, hogy juthatott ilyesmi eszembe éppen most, amikor a Külváros utcáin sétálgattam, kiélvezve a fejem fölé boruló sötét, nem éppen csillagos ég látványát. Hát igen, az éjszaka ténye sok mindent megszépít, többek között, még az én életemet is, holott egy olyan keresztet hurcolok magammal az idők végezetéig, amit még az esküdt ellenségemnek se kívánnék. Mindenkinek megvan a maga földi pokla, így én is megkaptam a sajátomat. Nem túl etikus, nem is szép, de legalább az enyém. Vagy, jobban mondva: az enyém lesz, amint a pokol utolsó, hiányzzó darabkáját is megtalálom. De ez, alighanem, nem ma fog bekövetkezni. Hosszú még az odáig vezető út, rengeteg mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy az történjen, amit én akarok. Csakis az, s nem más. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a magassarkú csizmám egyszer csak halk kopogásba kezd, ahogy az eddigi, ápolatlan, és latyakba burkolt, sikátorszerű utcáról beléptem a Public Gardens kapuján. Régen, gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem itt a családommal... Sőt, ami azt illeti, még a mesteremmel is. Minden megbeszélését a park közepén álló pavilonban szerette lebonyolítani, engem pedig annyira magával ragadott a kis építmény hangulata, hogy most is gondolkodás nélkül annak irányába indultam... Igen ám, csakhogy séta közben egy számomra félig-meddig ismerős illatot hozott felém a szél. Az összetevők csak bizonyos részleteikben voltak számomra ismertek, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam, mit keressek. Alig, hogy oldalra fordítottam a fejem, már észre is vettem a közeli padon üldögélő férfit. Nem volt ismerős számomra, de nem is kellett volna, hogy az legyen. A belőle áradó szag éppen olyan volt, mint ami Theon bőrét hagyta el minden egyes alkalommal. Vérfarkas volt. Kétség sem férhetett hozzá. Ugyanolyan teremtmény volt, mint az a férfi, aki egy időben hűséges kutyaként követett mindenhová, majd egyszer csak öntudatra ébredt, és pár lépéssel kihátrált az életemből. Bár az első napokban fájt, amit tett, hamarosan rájöttem, hogy ennek így kellett lennie. Úgysem adhattam volna meg neki azt, amit szeretett volna. Én nem vagyok olyan, aki könnyű szerrel szerelembe esik, s erre, sajnálatos módon, neki is rá kellett döbbennie. Azóta nem láttam. Nem tudom, él-e még, vagy sem, de az én jövőm szempontjából már nincs jelentősége. Néhány másodperig még figyeltem a hideg padon gubbasztó férfit, majd folytattam utamatat a pavilon irányába, hiszen nem akartam, hogy feltűnjön neki a viselkedésem.