Nem tudom, ki, hogy van vele, de én mindig is szerettem Boston külvárosának hangulatát. Noha a környék nem éppen a jóhíréről volt nevezetes, már fiatalabb koromban is szívesen sétafikáltam ezeken az utcákon. Akkoriban még előfordult velem, hogy ha jóval beljebb merészkedtem a sötétség ezen "otthonába", féltem. Persze, ezt is meg lehet érteni. Egyszerű, hétköznapi kislány voltam, a lehető legszigorúbb neveléssel, aki csakis a belső indíttatásainak köszönhette, hogy néhanapján ilyesmire vetemedett. Ám, mint tudjuk, három évvel ezelőtt minden megváltozott. Azzal, hogy engedtem a Christine által felajánlott lehetőségnek, olyan képességekre tettem szert, amiről egy halandó - jobb esetben - még csak álmodni sem mer. Ugyanakkor azt is el kell ismernem: a mai világban is igaz az, hogy semmit sem adnak ingyen. A halhatatlanságért cserébe, amivel a vámpírok léte jár, a tulajdon életemmel fizettem. Azóta három év telt el, és még ma sem sikerült megbánnom a döntésemet. Kikerültem abból a túlbuzgó, keresztény közösségből, amibe kisgyermek koromban az édesanyám rángatott bele, és ami rengeteg dologban gátat szabott nekem, sőt, néha egyenesen sarokba szorított. Mivel az emberek tudnak a létezésünkről, azóta sem kerestem fel őket, és ha jól sejtem, Ethanre is ez a sors vár. Mivel a családi otthonban nem rejtőzhet el előlem, már csak idő kérdése, és meg fogom találni. Szinte érzem.
Ugyanúgy éreztem ezt is, mint a ruhám fölött viselt bőrkabát alá be-befújó hideget. Viszonylag új modell volt - azt hiszem, a tavalyi szezon egyik befutója hozta ki, na, nem mintha érdekelt volna -, ami elsősorban a régi detektív-kabátokra emlékeztetett, igaz, sokkal nőiesebb kiadásban. A hajamat ezúttal nem fogtam össze, hagytam, hogy a mélybarna tincsek lágyan kavarogjanak a tél csípős szelében, ami itt, a kikötői rakparton csak még hidegebbé vált. Nem mintha ezzel engem bármiben befolyásolhatott volna. Számomra az évszakok váltakozásai már semmit sem jelentettek. Csakis azért öltöztem az adott időjárásnak megfelelően, hogy ne lógjak ki a halandók tömegéből. Eme stratégiám eddig bevált: még egyik ismerősöm sem gyanakodott arra, hogy nem vagyok ember. Azoknak, akiből ittam, minden egyes alkalommal kitöröltem az erre vonatkozó emlékeit, majd a sebeiket is begyógyítottam. Néha komolyan úgy érzem magam, mint a kalkuttai Teréz anya, hát nem ironikus? Vagy az is lehet, hogy csak nekem van ennyire elrugaszkodott humorom, mindenki döntse el magában. Ahogy sétáltam a sejtelmesen kivilágított utcákon, láttam, hogy egy férfi lép ki az egyik épületből. Biztosan valami rakodómunkás, jutott eszembe, de ennél több gondolatot nem pazaroltam rá. Elvégre, semmi közöm hozzá. Noha még több tíz méter választott el minket egymástól, kiélesedett látásomnak köszönhetően könnyedén szemügyre vehettem az arcát, és semmi különöset nem találtam benne. Legalábbis egyelőre. Ki tudja, mit látok majd, amikor közvetlenül mellette fogok elhaladni.