Ma készülök eladni életem eddigi legnagyobb drogmennyiségét amiből szép kis summa jön le nekem épp ezért fel voltam pörögve. Már alig vártam, hogy lemenjen a nap és végre elinduljak. Végül még sem bírtam várni, ha más nem járok egyet de nem bírtam a hátsómon maradni. Jó sokáig csak az utcákat jártam, végül rákanyarodtam a park egyik kis útjára. Nem nagyon voltak a parkban. Letértem az útról és a fa árnyékába léptem, majd nekitámaszkodtam a fának, hogy ne látszódjam.
Egy pár, vagy volt pár civakodott nem messze. kész élvezet volt hallgatni őket. Lehet, csak én vagyok ilyen jégszívű, de jobb érzelmek nélkül élni. Már régóta figyelem a körülöttem folyó dolgokat a világban és a szerelem vagy a gyengéd érzelmek csak rontják és gyengítik az embert. Épp ezért vagyok olyan amilyen. Nem voltam soha szerelmes és nem is szerettem még haloványan se, soha senkit és szerény véleményem szerint nem is fogok.
Jégpáncélt építettem magam köré amit soha nem tőrt át senki és nem is nagyon próbálkoztak még ezzel, vagy csak azért mert olyan nőkkel találkoztam eddig akik egy éjszakára voltak jó. Mindig is érdekesek voltak számomra a szerelmi kapcsolatok. Érdeklődve figyeltem a nőt és a férfit. A végén már nagyon szórakoztatóak voltak. Végül felállt a férfi és otthagyta a nőt, majd a nő is felállt és elment. Nagy vigyorral arcomon kiléptem a fa alól és tapsoltam. Tisztában voltam vele hogy más is van ott, de ez hol érdekelt engem?
- Ilyen gyönyörű érzelmi kitörést sem láttam már rég. - a végén abbahagytam a tapsolást és zsebre dugtam őket. Megropogtattam a nyakam és az embernőre néztem. Végig mértem egy gyors pillantással, de utána rögtön arcára szegeztem tekintetem. Elindultam, de csak körözgettem körülötte hogy hátulról is megszemléljem. Nem tűnt egy pirulós kislánynak így nem zavartattam magam.

Eléggé feldühített a vita, nem szeretek jelen lenni hasonló jeleneteknél. Egyáltalán nem találom, soha nem is találtam szórakoztatónak az ilyesmit. Nem úgy, mint a parkban, az egyik fa "árnyékából" kilépő férfi, aki meglehetősen jól szórakozott. Ez nem volt elég számára, ráadásként körözgetni kezdett körülöttem és cseppet sem zavartatta magát, alaposan szemügyre vett. Az volt a szándékom, hogy jól lehordom, amiért ennyire illetlenül viselkedik, de végül valami belém fojtotta a szót. Ez a valami nem volt más, mint az idegenből áradó fenyegető kisugárzás. Nem vagyok az a félős kislány, ha kell, bármikor kiállok magamért, de bevallom, egészem rémisztően hatott rám az idegen egész lénye. Összeszedtem minden bátorságomat és felé fordultam.
-Elnézést, de milyen jogon legelteti rajtam a szemét?-kérdeztem, de nyomban el is némultam,, mert szörnyem ostobának éreztem minden egyes kiejtett szót. Az ilyen alakoknak kijárna egy hatalmas pofon. Sosem voltam az a hisztis-típus, így nem terveztem, hogy nyavalyogni kezdek. A fa törzséhez léptem és nekivetettem a hátamat, hogy nem legyen lehetősége körbe-körbe sétálgatni rajtam. Kifejezettem kellemetlen érzés volt.
-Elnézést a hangnem miatt. Csak szokatlan számomra az efféle viselkedés. Mondja, mindig ilyen szabad szellem?-kérdeztem valamivel barátságosabban. Nem akartam tiszteletlennek vagy ellenségesnek tűnni, bár meglehetősen nagy erőfeszítésembe került, hogy ennyivel elintézzem.
Valamivel nyugodtabb lettem, mellkasom is a szokásos, nyugodt ritmusban emelkedett, majd süllyedt.
-Azért máskor odafigyelhetne a szavaira. Az előbbi jelenet nem volt éppen mulatságos.- jegyeztem meg végül, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem szóvá legalább halkan a nemtetszésemet.

Nem éppen ilyen nőket kedvelem, de azért játszadozni lehet, már pedig én imádok játszadozni. Mikor finoman mikor durván ez a másik féltől függ. Kérdésére felvontam a szemöldököm, majd rögtön nevetésbe kezdtem.
- Ohh, szóval ahhoz hogy egy nőre nézzek már engedélyt kell kérnem? Hm...- elgondolkodtam a dolgon. Arcomról le sem lehetett volna vakarni a mosolyt. Még épp volt annyi időm hogy elszórakozzam egy kicsit.
Nyilván tartott tőlem és miért ne tartott volna, mert fogta magát és a legközelebb eső fának szegezte a hátát. Bár ettől még simán körözgethettem volna, de inkább nem veszítettem tovább húrt. Megálltam jó pár lépésre tőle. Egyelőre még nem lépek közelebb, de szemöldököm ismét rögtön felszaladt a bocsánat kérésére. Elmosolyodtam amolyan csábító módon és úgy válaszoltam neki.
- Hm.. általában igen, kivéve mikor rossz kedvem van, mert akkor meg sem kell szólalnom, mindenki eláll az utamból.
A lány szemmel láthatóan nyugodtabb lett, de szándékomban állt nemsokára feldúlni kis nyugodtságát, de még egy kicsit hadd élvezze ezt. szinte éreztem, hogy a beszólásom nem fogja annyiban hagyni, de engem sem ejtettek a fejemre és persze folytattam.
- Ugyan már... Ezek az emberi kapcsolatok és az érzelmi kitörések annyira nevetségesek. - Elhúztam a szám és ismét körözni kezdtem egyre kisebb köröket leírva körülötte- Gondoljon bele, ha a nő hazaér biztos hogy össze lesz teljesen törve és esetleg még sírni is fog, ha nem lennének kapcsolatok és gyengéd érzelmek, akkor nem lenne ennyi csalódás és ilyen veszekedések sem. - pontosan előtte álltam meg egy lépésre- Bár akkor én se szórakozhatnék kedvemre az emberi ostobaságokon.
Önelégülten mosolyogtam és vártam az ő reakcióját.
- Mellesleg megtudhatnám kegyed becses nevét? - kérdeztem egyre közelebb hajolva majd egyszer csak elléptem mellette vigyorogva és ismét leírtam egy kört de már messzebb álltam meg tőle.

A férfi szemtelenül visszakérdez, de csak lelkemben érzem a düh csillapíthatatlan lángjait, de próbálom elnyomni, s parázzsá változtatni őket. Nincs kedvem vitatkozni, főleg nem egy ilyen arcátlan, fölényeskedő alakkal. Nem felelek semmit, nincs értelme válaszolni erre a kérdésre, az idegen nyilván sejti, hogy mi a véleményem a dologról. Azonban a második megjegyzésen elmosolyodtam.
-Szóval ha dühös vagy az emberek megrémülnek tőled? Ez elég szánalmas, már ami őket illeti.
Jegyzem meg magabiztos hangon, de eszemben sincs magamra haragítani a férfit. Hallottam már elég rémsztorit, s azt is könnyen kinézem belőle, hogy valamiféle sorozatgyilkos.
Kissé zavarban voltam, amikor az idegen újfent sétálgatni kezdett körülöttem, mint valami ragadozó a zsákmány körül, de a férfi eszmefuttatása lekötötte a figyelmemet, így némileg palástolta a fellépő zavart.
Be kell látnom, van a szavaiban némi igazság. A túlzott szentimentalizmus legtöbb esetben tragédiához vezet, de legalábbis csalódások sorozatát szüli. A nyomasztó, kellemetlen érzések, mint a félelem, a fájdalom vagy a harag pusztító erővel hatnak a lélekre. Nem sok időm volt a filozofikus gondolatokra, mert a férfi olyannyira közel jött, hogy átlépte a személyes szférámat. Ennyire közel csak a szeretteimet és a barátaimat engedem magamhoz. Még levegőt venni is elfelejtettem, s nem is tudtam melyik érzés erősebb bennem: a düh vagy a félelem. A düh a férfi viselkedése miatt vagy a félelem az ismeretlentől. Még sosem bánt így velem senki és kissé lehangolódtam.
-Bastet Dantes.-ejtettem ki gyorsan a nevem, miután felszabadultan vettem tudomásul, hogy a férfi valamivel távolabb állt meg.
-És az ön neve, Mr. Kárörvendő Idegen?-kérdeztem némi iróniával a hangomban.

Szemtelenül vigyorogtam csak. Annyira tetszett ez a kis játék, hogy megfeledkeztem arról, miért is indultam én el ma konkrétan otthonról. Végtére is nem volt annyira sürgős, hogy ne ért volna rá kicsit később. A pénz megvár... Látszott rajta, hogy pillanatok alatt fel tudom húzni, de nem szólt semmit, csendben maradt. A következő válaszán még nagyobb lett a vigyorom.
- Ha találkoztál volna már velem egy olyan adott alkalommal akkor értenéd miért van ez.
Eszembe jutott a legutolsó ilyen alkalom, mikor éjszaka mentem végig feldúlva egy utcán, ahol elég sokan voltak. Szinte mindenkit meg tudtam volna ölni tekintetemmel, de ehelyett inkább az első nőt, aki tetszett behúztam egy sikátorba és befogva a száját kegyetlenül magamévá tettem. Lehet egy bunkó szemétláda vagyok, de ez vagyok én. Nem jár jól az aki felhúz. Bár, lehet aki felhúz és meghal az jobban jár mint akin az utólagos dühömet töltöm le. Nekem mindig szokásom kerülgetni éppen figyelmemet lekötő személyt, főleg ha az nő. Ez számomra már megszokott dolog volt és cseppet sem érdekelt, hogy az ellenkező felet mennyire is zavarja.
Nem voltam soha oda a túlzott érzelem dús dolgokért sőt utáltam őket. Bármi ilyennel el lehet zavarni a világ végére. Viszont eleget figyeltem már ahhoz az embereket, nőket, hogy tudjam mi válthat ki belőlük félelmet vagy éppen valakiben valami teljesen mást. Az előttem álló hölgyben, ahogy egyre közelebb hajoltam hozzá az előbbi érvényesült. Viszont felötlött bennem valami mielőtt visszaléptem eredeti tervemtől. Ember volt és persze tisztán látja arcomat, simán lecsukathatna testi zaklatásért. Mostani állásban amilyen jól haladok nem akartam innen elmenni. Így inkább fogtam magam és elléptem mellette valamivel távolabb tőle, de még így sem lehetett levakarni továbbra sem mosolyom.
- Bastet... hm.. Még ezt a nevet sem hallottam. - arcát figyeltem, hogy mikét változik mikor éppen közelítek vagy éppen távolodom tőle. Ironikus, feltételező kérdésétől felnevettem.
- Nem talált. Legyen annyi elég, hogy Mike...
Nem voltam hülye, hogy teljes nevem elmondjam elvégre ki tudja mi a munkája és milyen kapcsolatai vannak, megesett már, hogy ilyen kis szórakozásom után elkezdtek utánam kutatni, mert felfedtem a teljes nevem. Annak érdekében, hogy Bastet megnyugodjon még egy lépést hátrébb léptem, így ha úgy akarja el is rohanhat anélkül, hogy megállítanám. Ha pedig marad akkor sem megyek közelebb. Egyelőre...

A férfi olyannyira magabiztos volt, hogy az már kezdett zavaró lenni. Nem mintha eddig szórakoztató lett volna. Sosem tudott lekötni, ha valaki fölényeskedni próbált. Két tippem volt. Vagy nincs elég önbizalma, ezért ilyen utálatos a nőkkel szemben, vagy szimplán csak soviniszta. Mivel úgy tűnt, hogy önbizalma az van, méghozzá nem is kevés, az utóbbira esett a választásom. Persze az is lehetséges, hogy egyszerűen csak rossz kedve van,, s csak én keresem benne a Lucifert.
-Azt hiszem, önnek is jobb, hogy nem találkoztunk egy olyan alkalommal. Meg tudom védeni magam é az elveimet. Különben sem szép dolog a frászt hozni egy védtelen nőre.- mondtam. Persze, nem kioktatni akartam, de valamiképp palástolni próbáltam rossz érzéseimet.
-Egyébként a harag és a düh megrövidíti az életet. Értelmetlen érzések. Ajánlom, hogy meditáljon. Aki ilyen provokatív és hirtelen haragú, annak jót tesz.-Kissé elmosolyodtam, de nem túl kedvesen. Eszembe jutott az a fiú, akit két évvel ezelőtt ismertem meg egy kommunikációs tréningen. Hamar összebarátkoztunk, s annyira megbízott bennem, hogy minden titkát feltárta előttem. Például, hogy hajlamos a dühkitörésekre és ilyenkor csak az nyugtatja meg, ha rombolhat. Ha kárt tehet bizonyos tárgyakban vagy éppen önmagában. Később beleírtam az egyik tanulmányomba, s ezért meggyűlölt. Akkor értettem meg, hogy nem használhatom fel senki fájdalmát vagy titkait a saját céljaim eléréséhez. Hiába volt minden bocsánatkérés és megbánás, soha többé nem bízott meg bennem igazán.
-Még nem hallotta a nevemet? Szívesen felvilágosítom.-ajánlkoztam, s örültem, hogy végre kicsit okoskodhatok. Nem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak.
-A nevemet Bastet istennőről kaptam. Mivel az apám egyiptomi régész volt, egy percig sem volt kérdéses, hogy egy mitológiai személy nevét kapjam. Úgy tartják, hogy Bastet az öröm, a zene, az élvezetek istennője, a termékenység szimbóluma. Ő jelképezte a Nap szemét is. De ez csak mitológia.
Az már kevésbé volt kedvemre, hogy Mike csak röviden mutatkozott be, s feltűnt, hogy nem bízik meg az idegenekben. Talán jól is teszi. Bár én ártalmatlan vagyok, hacsak nem pofátlankodik újra a személyes zónámba, de ha egy sorozatgyilkos feministával találkozna, jobban jár az óvatossággal.
-Szóval, önt idegesítik az emberek? Vagy mi az oka ennek a durva viselkedésnek? Ezzel elijeszt magától mindenkit.

Összevont szemöldökkel néztem rá. Semmi kétségem nem volt afelől hogy szavakkal meg tudná védeni magát, de ha úgy támadnám le ahogy másokat olyan alkalommal, akkor nem hiszem hogy annyira meg tudná. Olyankor a legvédtelenebb egy nő. A következő mondatára már csak a szemeimet forgattam.
- Eleget éltem már és még fogok is. Higgye el nekem. - Ha ez tényleg igaz lenne akkor már rég meghaltam volna. Elég sűrűn voltam és vagyok is dühös. Bár, jogos hogy az értelmetlen érzelem csak hogy én sosem voltam az a fajta aki tudta kontrollálni a haragját és valahogy jobbnak is láttam így. Adódtak olyan helyzetek ahol ez különösen jól jött.
Elfintorodtam a következő amolyan számomra kioktatásnak tűnő válaszra.
- világ életemben utáltam a történelmet...- Ennyi válasz nekem elég volt- Jah és mellesleg az ilyen istenes dolgokban nem nagyon hiszel. - Ez viszont már érdekes hisz én meg vérfarkas vagyok, akkor istenek miért ne lehettek volna? Viszont erre nem akarok már gondolni, hisz ez csak az én véleményem.
- De ha a maga szülei ennyire hittek ebben... Igaz is magára ez a név?- kérdeztem teljesen egyszerűen csak úgy. A közelben lévő padnak dőltem és zsebre dugva kezemet néztem a nőre. elvigyorodtam a hirtelen jött kérdésén.
- Eléggé idegesítenek... Mindig is magamnak való ember voltam és már fiatalon megtapasztalhattam milyen is a drága emberi lélek. Az pedig hogy mindenkit elijesztek nem nagyon izgat. Eddigi életemben soha nem volt senkire szükségem. Nem hinném hogy ezek után is felötlene bennem.
Tekintve hány éves vagyok és hogy tényleg mindig egyedül voltam jobb is nekem így. Nem volt soha szükségem senkire. Vagy csupán csak egy gyáva félnótás vagyok aki magának sem meri bevallani az igazat? Ki tudja...Nem is érdekel amíg az életembe nem következik be egy olyan fordulat amikor változtatnom kell majd az eddigi életemen.

Mindig is szerettem tanulmányozni az emberi jellemeket, ez a férfi pedig nyilvánvalóan egy két lábon járó esettanulmány. Kezdtem lassan feloldódni, nincs értelme rémeket látni. Nem is biztos, hogy a férfi köz-és önveszélyes. Lehetséges, hogy csak annak szeretné láttatni magát, mert könnyebb neki, ha nem kell elszámolnia a tetteivel senkinek.
Szavai nem győztek meg túlságosan. Talán sokat élt, de ez nem jelent semmit. Az életet nem is szabadna években számolni. Az időtlenség egyfajta hiányérzet és hiánycikk a világban és valószínűleg örökre így is marad.
-Kedves Mike, őszintén szólva nem értem az undokságát. Javítson ki, ha tévednék, de tudtommal nem adtam rá okot. Egyáltalán nem volt célom, hogy meggyőzzem bármiről is. Csak egy több ezer éves legendát meséltem el. Egyébként ha tudni akarja (ha nem) én sem hiszek az istenekben. Bastet egy gyönyörű, transzcendens mítosz, de nem feltétlenül valóságos. Egy szóval sem mondtam, hogy el kell hinnie.-mondtam kissé sértődötten, de sosem voltam haragtartó. A probléma egyedül az, hogy nehéz hozzászoknom a férfi különc, kissé bosszantó stílusához.
-Csak az apám hitt benne. Mármint a mitológiában, hiszen kutató volt. A ráció talaján mozgott. Sosem volt elfogult senkivel és semmivel szemben. És, hogy válaszoljak is a kérdésére, nem minden igaz rám. Szeretek mosolyogni, szeretem a zenét és a napfényt, de nem hiszem, hogy az élvezetek rabja lennék. Az értékrendemben nincs előkelő helye a hedonizmusnak.
Mike önmagáról szóló monológja eléggé meglepett. Nehéz volt megértenem, hogy miért olyan amilyen. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy úgy kell elfogadnom az embereket, ahogy vannak. De túl makacs voltam és vagyok ahhoz, hogy engedelmeskedjek ennek a feladatnak.
-Ugye most csak viccel? Ezt nem gondolhatja komolyan! Senki sem boldog egyedül. Az ember társas lény. Én sem vagyok olyan nő, aki könnyen megnyílik mások előtt, de nem lehet elrejtőzni és magunknak élni. Ez önzőség. Igen, úgy gondolom, hogy ön felettébb önző, Mike. Azt feltételezi, hogy mert önnek nincs szüksége senkire, úgy másoknak sincs szüksége önre. Pedig talán van, csak nem ad esélyt senkinek. Ez pedig nagyon önző dolog.-egyáltalán nem volt célom, hogy megbántsam Próbáltam mindezt halkan, higgadtan elmondani.
-Sőt, egy idő után ki fog üresedni. Üres lesz és céltalan lesz az élete. Én nem hiszek a gonoszságban. Szerintem ön sem gonosz, csak így próbálja távol tartani magától az embereket.-fejeztem be végül mondandómat, s tekintetemet Mike arcára emeltem.