Clyde

A Black Light VIP termében ültem a gondolataimba merülve. Látszólag úgy tűnhetett, hogy az előttem vonagló tömeget nézem, és azt ahogy a donorok undorítóan kelletik magukat a fajtámbeli férfiak előtt, ám igazából teljesen máshol jártam.
Amikor Joey megérintette a vállam összerezzentem, és felé kaptam a fejem.
- Hogy…hogy mi? –kérdeztem vissza tőle, mire felvonta az egyik szemöldökét. Lassan kortyolt egyet az italából és megrázta a fejét.
- Megint azon a híváson jár az eszed mi? Mondtam, hogy ne foglalkozz vele. Hagyd a francba. Biztosan valami degenerált szórakozik. –jelentette ki, majd közelebb csúszott hozzám, átvetette vastag karját a törékeny vállaimon. Egy fájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem, majd bólintottam a kijelentésre. Valószínűleg igaza lehetett. Ő nem lehetett az. Nem…nem hívhatott fel. Ez lehetetlen…
- J én most azt hiszem inkább megyek. Kiszellőztetem egy kicsit a fejem, rendben? –mondtam neki, mialatt felálltam. Megfordultam és adtam egy puszit az arcára. – Vigyázz magadra hazafele! –halványan rámosolyogtam, végül sarkon fordulva megindultam a hátsó kijárat felé. Semmi kedvem nem volt kocsikázni, így gyalog indultam meg, találomra az egyik irányba.
Az idő meglehetősen hűvös volt. Ahogy kifújtam a levegőt, melyek apró kis felhőkben távoztak ajkaim közül. Szorosabbra fogtam magamon a kabátomat, és lassan sétáltam a kihalt utcán. Furcsa volt, hogy egy ember sem lézeng erre felé, bár ahogy a klub teltségét néztem, valószínűleg a fél világ ott volt. A másik fele pedig, otthon hiszen ilyenkor már nem teszik ki a lábaikat otthonról. Túl veszélyes nekik, és ebben igazuk is volt. A hozzám hasonlók ekkor indultak meg a portyázásukra, és egy embernek meglehetősen merész húzás az utcán tartózkodni. Kivéve, ha nem önkéntes donor volt, aki a vérét adja egy kis szexért cserébe.
Ahogy ezen gondolkoztam, észre sem vettem, hogy már az óceán parton vagyok. Felpillantottam egy magas világítótoronyra, ami kimagasodott a sziklák közül. Sebtében körbepillantottam a környéken, majd közelebb merészkedtem az építményhez.
Felugrottam az egyik sziklára, majd a következőre, végül az egyiknél megállapodtam és leültem rá. A sötétség ellenére tökéletesen láttam az elém táruló látványt. Figyeltem, ahogy a magas hullámok néha egészen magasra felcsapnak. Behunytam a szemem és hallgatni kezdtem a víz zúgását.
Pár percig ültem így, mire valami különös illatot sodort felém a csípős téli szél. Felpattantak a szemeim és hátrakaptam a fejem. Semmi kedvem nem volt balhézni így felálltam, hogy ha kell, akkor gyorsan el tudjam húzni a csíkot.

Még nem voltam tapasztalt farkas, senki mást nem ismertem, aki hozzám hasonló lenne, azt hittem, hogy ez az átok egyedül engem súlyt, s hogy én vagyok a világon az egyetlen szörnyszülött. Azt tudtam, hogy telihold idején oda kell figyelnem, mert akkor történik meg az átváltozás, s olyankor nem akartam otthon maradni. A mai estén is azért hagytam el az otthonomat, mert biztos voltam benne, hogy ma lesz telihold (amit persze alaposan elszámoltam.) Egy elhagyatott helyre akartam menni, ahol senkit sem bánthatok, s a legtávolabbi pontnak a világítótorony tűnt. Gyalog sétáltam, vagyis inkább futottam, hogy minél előbb odaérjek. Az utolsó pár métert már gyalog tettem meg, mert a kilométerek teljesen lefárasztottak. Az egyik szikla mellett meg is álltam, hogy kifújjam a levegőt, majd az égboltra pillantottam, tekintetemmel a Holdat kerestem, melyet egy hatalmas felhő takart el.
Gyerünk, mi lesz már? Gyere elő, hadd legyek végre túl rajta. Hiába vártam a Teliholdat, az sehogy sem akart előbújni, helyette azonban valami másra figyeltem fel. Meg is lapultam az egyik szikla mögött, ahogy a távolban ugráló nőt megláttam. Kíváncsian figyeltem,ahogy kecses,ügyes mozgásával ugrált egyik szikláról a másikra. Nem tudtam ki lehet, de valamiért úgy éreztem, hogy ez a nő a veszélyt keresi, vagy talán egy öngyilkos jelölt. Nem akartam megvárni, hogy a mélybe vesse magát, felegyenesedtem és megindultam az irányába, felmásztam a sziklákra. Ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy felpattant.
- Hé, nyugalom. Jól van? Nem akarom bántani. - Óvatosan lépkedtem közelebb, ügyelve, hogy ne essek le.

Feszülten néztem az előttem álló férfira, aki óvatosan egyre közelebb jött hozzám. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha a szemeiben apró jelét is látom, hogy támadni akar, akkor olyan gyorsan megyek el innen, mint a szél. Biztonságosabban éreztem volna magam, ha az ő elméjét is tudtam volna valamelyest befolyásolni, de hát túl egyszerű dolgom lett volna, nem igaz?
Egy lépést hátráltam tőle, amitől vészesen közel kerültem a part széléhez. Hátrapillantottam a vállam felett, ami nagyon rossz ötlet volt, mert egy kicsit meginogtam.
- Ne jöjjön közelebb… - felhúztam a felső ajkamat, kivillantva ezzel a hosszú szemfogaimat, bár tudtam, hogy ezzel aligha tudnám elrettenteni, ha bántani akarna. Meg pislogni sem pislogtam, csak figyeltem őt. Azonban, mikor még mindig nem láttam rajta semmi ellenségeskedést, óvatosan léptem egyet előre, hogy messzebb kerüljek egy kicsit a víztől.
Folyamatosan őt figyelve visszaültem a sziklára, és átöleltem magam.
- Szeretném figyelmeztetni, ha megtámad, akkor annak súlyos következményei lesznek. A barátom tudja, hogy itt vagyok, így ha eltűnök, sejteni fogják, hogy egy farkas volt…remélem tisztában van azzal, hogy ha ez kiderült, akkor mi lesz? –magyaráztam neki, és ha volt egy kis esze, akkor nem próbálja meg felborítani ezt a viszonylagos „rendet”, amit most a fajok között van. Az egyezség világosan kimondja, ha a két faj egymásra támad ismét, akkor az emberek üldözőbe veszik mindkettőt, az pedig senkinek sem lenne éppen valami jó.
A tekintetemet végigfuttattam rajta, majd visszanéztem a víz felé.

Csak azért próbáltam közelebb menni, hogy megfogjam és lesegítsem a szikláról, mert ahogy láttam, túlságosan is közel állt a széléhez. Minden úgy történt, ahogy gondoltam, kicsit megingott, én meg gyorsan próbáltam odalépni, de ahogy kivillantotta a szemfogait, rájöttem, hogy vámpír, ezért hátrébb léptem.
- Dehogy bántom, én csak segíteni akarok. Miért tenném? - Bal kezemmel kicsit megrángattam magamon a kopott, szürke pulóveremet. Még egy farmer is volt rajtam, az is elég kopott, a fejemre pedig egy sapka volt húzva, kötött fekete-szürke mintázattal. Ha a nő rám nézett, láthatta, hogy távolságtartó vagyok, hisz nem is ismertem.
- Maga mindig ilyen ellenséges?-

Igazán megkönnyebbültem, mert nem akartam, hogy több darabban végezzem az óceán alján.
- Igaza van… sajnálom. –halványan elmosolyodtam, és egy bocsánatkérő pillantást vetettem rá. – Mostanában nagyon veszélyes időket élünk, és nem lehet elég óvatos az "ember". Többször is találkoztam már Önhöz hasonló személyekkel, és mindig nagyon kevésen múlott, hogy ne essünk egymásnak, de szerencsére mindig sikerült elkerülni a bajt. –egy kicsit arrébb csúsztam, hogy ha szeretne akkor hadd üljön le mellém.
- Nem tudtam, hogy Ön is olyan-e, mint néhány falkatagja. –ahogy meglendült szél, belesöpört pár kósza tincset az arcomba, de nem igazán törődtem vele.
- A nevem Andee Williams, de nyugodtan szólítson csak Deenek. –tétován kinyújtottam felé a kezem, de mivel nem voltam benne biztos, hogy ő is viszonozta volna, így inkább visszahúztam. Nem akartam teljesen hibbantnak tűnni. Zavaromban megköszörültem a torkomat, majd ismét a víz felé fordultam.
- Nincs kedve feljönni a toronyba? Onnan be lehet látni az egészet. –felálltam a helyemről, s ha belement, akkor a sziklákon lépdelve közelítettem meg a hatalmas fehér építményt.
- Szerencsére ilyenkor már nincs itt senki. Mióta kiderült, hogy mi is létezünk, azóta az emberek nagyon elővigyázatosak. Nem mernek egyedül maradni. –magyaráztam neki, miközben előtte haladva mentünk fel a torony tetejére. Egy kis ajtón kimentem, ahonnan már az egész terepet be lehetett látni. Nagyon szép volt a látvány, amibe egy pillanatig bele is feledkeztem.
- Ön is idevalósi? Itt él Bostonban? –kérdeztem fél szemmel felé sandítva.

- Hozzám hasonlóhoz? Úgy érti, hogy sok bolhás döggel sodorta össze az élet? Ez igazán hízelgő..- válaszoltam kicsit gúnyosan, mivel a nő szavaiból eléggé úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a hozzám hasonló az egy senki, s hogy ennek fényében le vagyok nézve. Mondjuk miért is csodálkozom? Minden nap lenéznek valamiért, főleg a munkám végett, mert sokan csak egy koszos rakodó munkásnak tartanak, és a szegényes öltözékem alapján ítélik meg az iq szintemet is, hogy másról ne beszéljünk.
- Mert milyenek a hozzám hasonlóak? Bunkók, agresszívek , és nem olyan előkelőek és jómódúak, mint ön?- Sértetté vált a hangom, nem csoda, utáltam, ha semmibe néznek.
- Felmenni a toronyba? Hehh..- megráztam a fejem, nem is értettem ezt a nőt. Először megsért, most meg már azt akarja, hogy együtt menjünk fel a toronyba.
- Kisasszony, attól , hogy csórónak tűnök, még ne higgye azt, hogy azonnal ugrok és már rohanok is, ha egy pénzes nő hív. Köszönöm, inkább nem. Jó nekem itt, maga úgysem kedveli a magam fajtát. - A végét már morogtam, amióta farkas lettem, nehezen tudtam türtőztetni a dühömet. Már épp hátat fordítottam volna, mikor a nő ismét kérdezett.
- Igen, Bostoni vagyok. Miért érdekli. - Hát igen, aki először segítséget akart nyújtani, alias én, képes voltam egyetlen mondaton úgy fennakadni, hogy azonnal távolságtartóbb lettem.

Nagyokat pislogva néztem a férfira, és tisztán láttam, hogy megbántottam őt a szavaimmal. Gyorsan megráztam a fejem, és felálltam a helyemről. Egyáltalán nem sértésnek szántam, csupán mondtam, beazonosításképpen.
- Azt hiszem félreértett. Nem úgy értettem, hogy bolhás. –egyre csak ráztam a fejem, s közben döbbenten hallgattam a férfi szavait. Egy lépést közelítettem felé, de inkább megálltam, mert így is eléggé mérges lehetett rám, és nem akartam, hogy bántson. Vámpírok szégyene…
- Várjon már egy kicsit! –fakadtam ki, mert nagyon idegesített, hogy ennyire sznobnak néz. – Én sosem néztem le senkit sem a külseje vagy éppen a fajtája alapján. Ahhoz, hogy valakit lenézzek nekem ennél több kell. Sajnálom, ha félreértette az iménti megnyilvánulásom. Nem akartam megbántani.
Ahogy morogni kezdett rám, hátrébb léptem és nyeltem egyet. Tudtam jól, hogy ha akarna, akkor nagyjából két perc alatt megtudna engem ölni, tekintve, hogy gyorsabb és erősebb nálam. Ez egy kissé félelemmel töltött el. Átöleltem magam, és visszafordultam a tenger felé. Ekkor tettem fel a kérdésem, ám a válaszából még mindig kihallottam, hogy dühös rám.
- Csak kérdeztem. –feleltem halkan, mialatt a hullámzó víz felszínét néztem. Hátrapillantottam hozzá a vállam felett, és éppen szólásra nyitottam a számat, de inkább becsuktam és lenyeltem a további bocsánatkérésemet, elvégre felesleges lett volna.
- Egyébként…az iménti dologra visszatérve…tudnia kell, hogy az olyan „előkelők” mint én sokkal agresszívabbak és bunkóbbak, mint a szegényebbek. Egyáltalán nincs mitől szégyenkeznie. –mondtam neki csak úgy mellékesen, majd visszaültem a sziklára, ahol előtte ültem.
- Jöjjön üljön le ide mellém. Kérem. –mutattam a mellettem lévő helyre.

Elég harcias tudtam lenni olyan helyzeteben, mikor úgy éreztem, hogy mások szavakkal próbálnak alázni, de úgy tűnt, hogy most tévedtem, mert a nő bocsánatot kért, és lassan rájöttem, hogy valóban nem nekem szánta a szavait, de valahol mégis bántott a dolog, hogy ennyire lenézi a farkasokat.
- Elnézést, ha nyers voltam. - Mondtam ki végül a szavakat, miközben zsebre csúsztattam a kezeimet és a nő irányába pillantottam, aki ekkor már az egyik sziklán ücsörgött. Nem akartam elmenni csak úgy, amúgy sem volt semmi dolgom, ezért odamásztam hozzá, majd letelepedtem mellé. Jól láthatóak voltak a köztünk lévő különbségek, és ez alatt nem az arcszőrzetre gondoltam. Ő nagyon csinosan volt felöltözve, elegáns, drága minőségű ruhákat hordott. Vele ellentétben rajtam csak egy kopott farmer volt és egy annál is kopottabb szürke pulcsi.
- Clyde vagyok - nyújtottam végül a kezemet, annak ellenére, hogy a vámpírok és a vérfarkasok egyáltalán nem voltak nagy barátságban. Ő azonban másnak tűnt, nem olyan vámpírnak, mint a többi.
- Miért jött ide ki? Veszélyes erre egyedül, csak nem a bajt kereste?- néztem rá érdeklődően.

A férfi szavaira megráztam a fejem, és halványan rámosolyogtam.
- Nem volt nyers. Biztosan rosszul fejeztem ki magam. –válaszoltam neki halkan, majd visszafordítottam a fejem a víz felé. Mindig is lenyűgözött az óceán zúgása és az, ahogyan a magas hullámok felcsapnak. Pontosan nem tudom, hogy mi tetszett benne ennyire, talán az, hogy átvitt értelemben olyan volt az egész, mint az érzelmeim. Nagyon nehéz napokat élek meg, és belül pontosan úgy érezem magam, mint a háborgó tenger.
Mialatt ezen agyaltam, a férfi közelebb jött hozzám, végül pedig leült mellém. Amikor bemutatkozott kinyújtottam felé én is a kezem, és mosolyogva ráztam feje kezet.
- Andee Williams. Nagyon örvendek. –lassan kihúztam a tenyerem az övéből, amely sokkal forróbb volt, mint az enyém. Még most is hihetetlen volt számomra azt felfogni, hogy lehet valaki test hője ennyire meleg. Én mindig is úgy éltem, hogy hideg voltam, mint a jég, így ha találkoztam egy farkassal és kicsit közelebb kerültem hozzá, mindig elcsodálkoztam ezen.
- Jajj nem. Én csak sétálgattam. Elég sűrűn járok ide. Nagyon megnyugtató a víz közelében lenni. Jó néha kiszakadni a városból, főleg mikor úgy érzem, hogy felrobbanok. –nevettem el magam végül. – Egyébként szerintem a magam fajtának mindenhol veszélyes nem igaz? Az a szerencsém, hogy a farkasok ellen most valamennyire védve vagyunk. Máskülönben már valószínűleg nem élnék. Bár...gyakorlatilag most is halott vagyok, de érti... –zavartan lenézte az ölembe, majd a kabátom szélével kezdtem játszadozni.
Nagyon is jól emlékeztem arra az időre, amikor a farkasok és a vámpírok háborúztak egymással. Szerencsére ez mára már megváltozott, legalábbis egy kicsit csillapodott a helyzet, így nem kell mindig attól tartanom, hogy egy rám támad.
- Én Ön? Csak nem magányra vágyott mint én? –ajkaimra mosoly húzódott, amitől kivillantak a hegyes szemfogaim vége.
Észrevétlenül végignéztem rajta, és feltűnt, hogy elég szerényen van öltözve, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Sosem volt szokásom az „embereket” a külsejük alapján megítélni, engem valahogy jobban érdekeltek a belső tulajdonságok.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. Összerezzentem ijedtemben, és nagy nehezen előhalásztam a zsebemből. Rápillantottam a kijelzőre, ahol Joey képe és telefonszáma villogott. Semmi kedvem nem volt vele beszélni, így inkább kinyomtam és kikapcsolta a telefonom.
- Itt született Bostonban, vagy úgy költözött ide? –érdeklődtem tőle, és reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak a kérdésem. – Én Edinburgh-i vagyok, de őszintén szólva inkább Bostoninak mondanám már magam. Nagyjából 300 éve lakok itt. –mosolyogtam rá kedvesen.

Most először fogtam kezet egy vámpírral, meglehetősen hideg érintése volt, de nem zavart.
- Andee? Ritka név. - Jegyeztem meg, majd a kézfogást követően helyet foglaltam mellette, tekintetem a világítótorony fényeire vezettem, ami bevilágította az óceán felszínét.
- Még mindig farkas vagyok. - Fűztem hozzá a mondandójához. Lehet, hogy akaratlanul mondta ezeket a dolgokat, de engem kicsit zavart, hogy úgy beszél rólunk, mint ellenségekről. Jó, azok voltunk, de én magam nem éreztem ellenségemnek sem őt, sem a többieket.
- Nem, csak kijöttem. Még nem szoktam hozzá a farkasléthez, nemrég haraptak be, és ez megnehezíti a helyzetem. Nem akartam ez lenni, én csak élni akartam az életem...- Sóhajtotam egyet, miközben egy kavicsot hajítottam a víz felé.
- Itt születtem, és amióta az eszemet tudom, itt is élek. Az anyám lelépett tőlünk, úgy tudom, hogy kábítószer túladagolásban meghalt. A faterom kamionsofőr, sosincs itthon. Van egy húgom, én gondoskodom róla, egyedül. - Megdörgöltem a tarkómat, fura, hogy ezeket egyből elmeséltem egy idegennek.
- Már 300 éves? Nem semmi, én még csak 23. Mivel foglalkozik?- érdeklődtem, közben újabb kavicsot hajítottam a víz felé.

- Igen az. –nevettem el magam. – A szüleim azt hitték, hogy fiúk leszek, így már előbb elneveztek, mint ahogy én megszülettem volna. Aztán mikor világra jöttem, akkor tudták meg, hogy hoppá, lány vagyok, de a nevemet már nem akarták megváltoztatni. Így maradtam Andee. De nyugodtan szólítson, csak Deenek. Mindenki így hív. –mosolyogtam rá kedvesen. Én is felnéztem vele az épületre, majd visszapillantottam rá.
- Jó tudom.Elnézést, de Ön farkas, mint mondta…nem tudhatja, hogy a sokszor mit művelnek velünk a falka tagjai. Meglehetősen rasszista felfogásuk van egyeseknek. –magyaráztam neki, és miközben felálltam és lépkedni kezdtem a köveken. Csendesen hallgattam, amit mesélt és egy kicsit el is csodálkoztam ezen. Nem néztem volna ki belőle, hogy még csak most változott át. Ahhoz képest, jól megtermett volt, legalábbis hozzám képest.
- Van aki segít Önnek? Mármint gondolom, vannak bizonyos tudnivalók, amivel nem árt tisztában lenni. –egy kicsit sajnáltam szegényt, mert látszott rajta, hogy ő nem akarja ezt az egészet, de hát már nincs más választása.
Odamentem hozzá, és visszaültem a helyemre. A kezemet tétován rátettem a hátára, és végigsimítottam egyszer rajta.
- Sajnálom, hogy nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. –válaszoltam neki halkan, majd elhúztam a kezem a hátáról. Ahogy hallgattam élete történetét, a szemeim hatalmasra tágultak. Nagyon nehéz lehetett neki, és valamilyen szinten meg is értettem őt. Ha úgy vesszük én is viszonylag hamar elvesztettem a szüleimet, és a bátyám nevelt…már, amikor otthon volt.
- Az én szüleim is meghaltak. Még mikor 12 éves voltam. Ránk gyújtották az emberek a házat, mikor megtudták, hogy mik vagyunk. Mindenki meghalt, egyedül én és a bátyám éltük túl. Ő nevelt engem, amikor otthon volt. Ha pedig nem…akkor a dadusra voltam bízva. –fájdalmasan sóhajtottam egyet, és végigszántottam a barna hajtincseimen az ujjaimmal. Még ennyi év után is iszonyatosan fájt visszagondolni arra az estére, és sajnos mindennap eszembe jut. Főleg mikor a sebhelyemre nézek.
- Tulajdonképpen nem 300 éves vagyok. Csak azóta lakok itt Bostonban. Pontosan 590 éves vagyok, bár hamarosan már 591. –zavartan pillantottam rá, és kíváncsi voltam mennyire sokkoltam le ezzel az információval őt.
- A Black Light klubbot vezetem. Gondolom ismeri. Innen nem messze van. Pont onnan jöttem most is. Muszáj néha egy kicsit egyedül lennem, és ott úgy éreztem, hogy megfulladok. És Ön? –kíváncsian oldalra biccentettem a fejem, és mosolyogva néztem rá. – Főállású apuka? –kuncogtam.

- Most már értem, eddig nem tudtam, miért hívják így,de igen találó. - Halvány mosoly, mi más lehetett volna a válaszom. Kényelmesen elhelyezkedtem mellette, már nem éreztem magam annyira feszélyezve, mint az elején. Azért mondjuk mégis csak egy vámpírral beszélgettem, és ezt még valahogy meg kellett szoknom.
- Nem, nekem senki nem segít, én valahogy teljesen magamra maradtam. Azt sem tudom, hogy ki változtatott át, csak otthon jöttem rá, mivé lettem. Ezért is nehéz. Most is azért jöttem el otthonról, mert nem voltam benne biztos, hogy nem okozok veszélyt. - Megvontam a vállaimat, majd újabb kavicsokat keresgéltem magam mellett.
- Ó, ez elég tragikus, sajnálom. - Oldalra pillantottam rá, nem hittem volna, hogy ilyen múltal rendelkezik. A kora igen csak ledöbbentett, mivel külsőre velem egykorúnak tűnt.
- Akkor jóval idősebb nálam, huh, ez még szokatlan, elnézést. Én már az ükükük unokája lehetnék, igaz? Belegondolni is fura. - Újabb köveket hajítottam a víz felé, néztem, ahogy fodrozódik a víz felszíne, a kérdés hallatán ismét Dee felé pillantottam.
- Nem szoktam klubokba járni, még sosem jártam ott. Apuka? Úgy is mondhatnánk, nagyon figyelek a húgomra, arra, hogy ne kallódjon el. Most éli a kamaszkorát, a legrosszabb időszak...- megvakartam az államat, majd kezeimmel hátul támasztottam a talajt.
- Rakodómunkás vagyok itt a kikötőben. Nem túl jól fizet, de nincs más képzettségem, nem tudtam máshol munkát szerezni. Egyébként szakács akarok lenni, ha majd lesz pénzem, kitanulom a szakmát, ha még több lesz, saját éttermet nyitok.

Hatalmas szemekkel néztem rá, majd elnevettem magam.
- Találó? Talán férfinak látszom? –nevettem jókedvűen, végül szórakozottan megérintettem a melleimet a kabáton keresztül, hogy megvannak-e még. – Nem hittem volna, hogy egyszer valaki pasinak fog nézni. Eddig megvoltam győződve arról, hogy nőies vagyok, legalábbis próbálok lenni, de hát ez most a lelkembe gázolt. –a tenyerembe temettem az arcom szégyenembe és kuncogtam tovább.
Amikor megemlítette, hogy teljesen egyedül maradt a problémájával, elhúztam a számat és sóhajtottam egyet. Bevillant egy gondolat az agyamba, ami igazából teljes képtelenségnek hangzott, de azért csak több mint a semmi.
- Öhm…igaz én vámpír vagyok, és nem értek annyira jól a farkasokhoz, mint aki maga is farkas, de talán én is tudok segíteni. –benyúltam a kabátom zsebébe, és előhúztam belőle egy névjegykártyát, ahol a nevem, telefonszámom és a címem volt. – Nyugodtan hívjon este 9 után, ha bármilyen kérdése vagy kérése van. Vagy…ha nem lennék jó, van egy ismerősöm, aki farkas és biztosan sok új információval tudna szolgálni Önnek. Sajnos a telefonszáma nincs meg, de ha ne adj isten –ezt a pár szót alaposan megnyomtam – találkozok vele, akkor esetleg megemlíthetem, hogy segítségre lenne szüksége. –kedvesen mosolyogtam rá és nagyon reméltem, hogy nem fog az arcomba nevetni.
Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött a korom, amin jót mulattam.
- Hát igen. Egy öregasszony vagyok. –nevettem fel, és megtámaszkodtam oldalt a kezemen. – Ha legközelebb találkozunk, akkor csókolómmal kell köszönnie. –viccelődtem, miközben azt figyeltem, ahogy a köveket a vízbe dobálja. Nagyon nehéz lehet neki egy rakodómunkás béréből megélnie, és egy kicsit megsajnáltam őt. Pénzt persze nem akartam neki felkínálni, hiszen nagyon megalázó lett volna számára, és nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát.
- Elhiszem. Én is fiatalon kerültem a bátyámhoz, bár engem inkább a nevelőnők neveltek. Ő sosem volt otthon. Utazgatott, üzletelt de engem valahogy mindig mellőzött az életéből. Igazából meg is értem, hiszen sosem szeretett engem. Én szerinte csak egy zabigyerek vagyok. Tudod, miután az ő anyja meghalt, az apánk, az én anyámat vette el feleségül, és ez Nicholasnak sosem tetszett. –megvontam egy kicsit a vállam, mint az egész igazából nem is érdekelne, holott egyáltalán nem így volt. Egész életembe azon voltam, hogy jól kijöjjek vele, de már erről is letettem.
- Legalább az Ön húgának van egy szerető bátyja. –ajkaimra halvány mosoly húzódott.
Visszanéztem a víz felé. A hó szállingózni kezdett, mire felpillantottam az égre. Kinyújtottam a kezem, és hagytam, hogy az ujjaimra essenek a hideg hópelyhek. Mivel a testhőmérsékletem elég alacsony volt, így nem olvad el azonnal.
- Imádom a telet. Annyira szép lesz ilyenkor a táj. És tudja mi jó még? –oldalra nyúltam, összegurítottam egy kis hógolyót, és mellkason dobtam vele Clyde-ot. – A hógolyózás. –nevettem fel, az arcát látva, és gyorsan felpattantam a helyemről, hogy ne tudja viszonozni.

- Nem, dehogy is! Ön egy nagyon vonzó nő. - Nem akartam megsérteni, de a magyarázkodásomból végül saját magamat hoztam kellemetlen helyzetbe, azzal, hogy kiejtettem hangosan is a gondolataimat. Nem voltam egy nőcsábász sosem, komplexusaim voltak, ezért sem szerettem bókolni senkinek sem. Még a tekintetem is elkaptam, amikor letapogatta a melleit, nem akartam, hogy azt higgye, visszaélek az alkalommal és alaposan végig mustrálom.
- Szóval még nem sokat tudok a farkaslétről. Újszülöttnek nevezném magam. - Gyorsan témát váltottam, szerencsére ő is. Érdeklődve és kicsit talán gyanakvóan hallgattam őt, túlságosan is kedvesnek tűnt, nem akartam elhinni, hogy mindez érdektelen jószándék.
- Nem is tudom, én nem...- Végül csak elvettem a névjegykártyát, majd zsebre csúsztattam, de meg sem fordult a fejemben, hogy felhívom őt.
- Maga igazán vicces.- Elmosolyodtam a szavain, értett a tréfálkodáshoz, igazán kedvesnek tűnt, de nem tudtam eldönteni, hogy ez igaz, vagy csak egy álca.
- Önnek sem lehetett jó. Hihetetlen, ennyi év, és maga még mindig ilyen fiatal. - Tény volt, mégsem tudtam felfogni, hogy ez hogyan lehetséges.
- Igen, jó neki. - Halványan elmosolyodtam, legalább neki legyen majd jó élete, ha nekem nem lehet. Egy pillanatra a gondolataimba merültem, mikor havazni kezdett. Kíváncsian figyeltem a hópelyheket, majd Deere pillantottam, aki legnagyobb meglepetésemre megdobott egy hógolyóval.
- Hé , megtámadott! - Először komolynak tűnhetett a hangom, de aztán elvigyorodtam, lesöpörtem mellkasomról a havat, aztán én is gyúrtam egy golyót és visszadobtam.
- Maga kezdte! - fűztem hozzá és nevettem, de aztán rájöttem, hogy ez talán csak valami csapda, vagy szórakozás.
- Miért csinálja ezt? Miért ilyen kedves?- kérdeztem értetlenül, miközben hátrébb húzódtam.

Először azt hittem talán örülni fog annak, hogy valaki segíteni próbál neki, ez egyáltalán nem így volt. A szemeiben csak gyanakvást és visszakozást láttam, ami egy kicsit rosszul is esett. Emlékeztetett arra, hogy én csak egy vámpír vagyok, ő pedig egy farkas. Biztos volna benne, hogy ez miatt nem bízik meg bennem, és ez nem tetszett. Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet.
- Egyáltalán nem vagyok az, csak néha jó elterelni a gondolataimat. –szomorúan rámosolyogtam. Kinyújtottam a lábam és végigsimítottam a csizmámon.
Rápillantottam, amikor ismét belekezdett abba, hogy mennyi idős vagyok, és hogy valójában mennyinek nézek ki. Látszott rajta, hogy nagyon keveset tud még erről a világról, és talán ezért is szerettem volna neki segíteni.
- Ön is ilyen fiatal marad. Most már nem öregszik meg. Persze ennek a feltétele az, hogy rendszeresen át kell változnia. Tényleg…volt már farkas alakban? –néztem rá kíváncsian és egy kicsit oldalra biccentettem a fejem.
Amikor megdobtam őt a hógolyóval reméltem, hogy egy kicsit felvidíthatom őt, és nem gondol többet a szomorú dolgokra ám, ahogy észrevettem annyira nem volt benne a játékba. Clyde még nálam is visszahúzódóbb volt, és ezt nagyon furcsálltam.
Visszaültem mellé, és egy kicsit szorosabbra fogtam a kabátomat. A kérdése eléggé meglepett, így pár pillanatig csak hatalmas szemekkel néztem rá.
- Miért hiszi azt, hogy ha valaki kedves, akkor már hátsó szándéka van? Mivel tudnám Önt kihasználni? A vérét nem ihatom, mert rosszul leszek tőle. Maximum szexuálisan tudnám Önt használni, de..khm…nem vagyok olyan. Egyébként is…sokkal erősebb nálam. Bármikor könnyűszerrel le tudna engem győzni. –megköszörültem a torkom, majd körbepillantottam a helyen.
- Talán jobb lenne ha most mennék. –felálltam és a zsebembe süllyesztettem a kezem. – Örvendtem a találkozásnak Clyde. –kinyújtottam felé a kezem, végül inkább visszahúztam. – Vigyázzon magára! –ezzel megfordultam és elindultam az utca felé.

- Igen, voltam már, de még nem tudom kordában tartani az erőmet. Olyankor mindig elvonulok valahová. - Válaszoltam a nő kérdésére, ezután még beszélgettünk kicsit, majd jött a hógolyózás, de megváltozott a véleményem. Vagyis, azt gondoltam, hogy hátsó szándékkal ilyen rendes, ezért változott a viselkedésem is.
- Talán azért, mert eddig csak szívtam az életben. - Mondtam a nőnek, de úgy éreztem, hogy kissé bunkó voltam vele, nem akartam megsérteni.
- Hogyan?- Értetlenül néztem rá, először azt hittem, hogy komolyan gondolja, de aztán láttam raja, hogy elmosolyodik.
- Azt nem is bánnám - fűztem hozzá halvány mosollyal, de aztán rájöttem, hogy hülyeségeket beszélek. Láttam, hogy elindul, bizonyára megharagudott, tényleg eltúloztam a dolgot.
- Várj..vagyis várjon! - utána siettem, és bevágtam elé.
- És a szexel mi lesz? - Láttam, hogy furán néz , ezért gyorsan hozzáfűztem.
- Csak vicceltem, vicc volt! De..egy mangószörpre meghívhatom?- Hirtelen csak ez jutott az eszembe, pedig mondhattam volna akár bort, vagy kávét is, mind sokkal jobb lett volna.

Amikor utánam kiáltott hátranéztem a vállam felett és végül megfordultam. Kérdőn pillantottam rá, és mikor megemlítette a szexet, kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Hogy mondja? –hápogtam, ám mikor kiderült hogy csak viccelt elnevettem magam. Egy percig azt hittem, hogy komolyan gondolja. El is pirultam egy kicsit, bár ő ezt a csípős hidegnek is betudhatta.
Először nem tudtam, hogy mit feleljek a kérésére. Rápillantottam a karórámra, és láttam, hogy nem sok időm van hajnalig.
- Öhmm…nagyjából egy órám van napfelkeltéig, de ha sietünk, akkor rendben. –mosolyogva néztem rá. Tétován belékaroltam és együtt megindultunk a kihalt utcán. Néha körbepillantottam, mert végig olyan érzésem volt, mintha figyelnének.
- Merre menjünk? –kérdeztem tőle, amikor kiértünk a főútra. Miután megmondta az utat, el is indultunk arra felé. Bekanyarodtunk az egyik utcába, mire valaki hirtelen elénk vágott.
- Hello! –köszönt ránk egy ismerős hang. Elakadt lélegzettel néztem végig rajta, és a mellette álló szőke nőn. Összeszorítottam az ajkaimat és egy dühös pillantást vetettem rá.
- Mit keresel itt Oliver? –a tekintetem ismét a nőre szegeződött, aki szorosan dörgölőzött hozzá a férfihoz. Szörnyű féltékenység lett úrrá rajtam, amikor megláttam, hogy Oliver is legalább úgy viszonozza az ölelését.
- Ez az új pasid? –lenézően végignézett Clydeon, amitől csak még dühösebb lettem. Valahogy vissza akartam vágni Olivernek a bunkósága miatt, így azonnal rábólintottam.
- Igen. Ő. Talán nem tetszik? –remegő ajkakkal szegtem fel az állam, mire ő csak hangosan felnevetett és megrázta a fejét.
- Hát sok szerencsét hozzá. –ezzel kikerült minket, és elment mellettünk azzal a szőke libával. Amint eltűntek a szemünk elől, a szemeimből kibuggyantak a könnyek, amitől tiszta vér lett az arcom. Szörnyen éreztem magam és legszívesebben összezuhantam volna, de nem tettem.
- Sajnálom… - suttogtam elhalóan Clydenak…

- Sietünk, gyors vagyok. - Rámosolyogtam, ma először viccelődtem, vagy talán másodszor. Kellett egy kis idő, hogy feloldódjak, és ne ellenséget lássak benne, hanem egy kedves nőt, akivel lehet pár szót váltani. A kezdeti bizalmatlanságom elmúlt, úgy éreztem, hogy tartozom annyival, hogy meghívjam egy italra, meg amúgy is szimpatikus volt, így miért ne igyunk egy valamit?
- Csak ön után...izé, nem tegeződhetünk? Idősebb , de akkor is, nem lehetne?- Reménykedtem benne, hogy lehetséges, mert úgy mégis csak könnyebb lenne a társalgás.
- Arra van egy jó hely. - Mutattam az irányt, felajánlottam a karomat neki. Kicsit fura volt, egy vámpír mellett vonulni, de még én magam is fura voltam magamnak, mármint nehezen barátkoztam a tudattal, hogy már nem csak alapból vagyok szőrös, hanem farkasként is.
Ahogy az utcán sétáltunk, szembe jött egy pár, éreztem, hogy a férfi is vámpír. Legnagyobb meglepetésemre ránk köszönt, először Deere pillantott, majd engem mért végig. A párbeszédük elég furcsa volt, a férfi kérdéseire összeráncoltam a homlokomat, egyrészt tahó módon beszélt Deevel, másrészt engem vett semmibe. Már majdnem elvicsorodtam, hogy beszóljak neki, mikor Dee válaszolt a kérdésére, és a legnagyobb meglepetésemre furát hazudott. Csak pislogtam, mire a fickó lelépett a nőjével, én meg értetlenül pillantottam Andeere, akinek könnyek gurultak végig az arcán, véres könnyek. Ilyet eddig még nem láttam, kicsit ijesztő volt, és nem mondom, hogy túl vonzó látvány, de próbáltam elvonatkoztatni a könnyektől.
- Ugyan, nem történt semmi, ez egy tahó. Amúgy is megszoktam már, hogy lenéznek. - megvontam a vállaimat, nem képzeltem magamról túl sokat sosem, tele voltam gátlásokkal, igaz, ez sem látszott rajtam.
- Mi a baj Andee, ki volt ez a férfi?- Megérintettem a vállát és próbáltam a szemeibe nézni.