Nagyon nem értettem, mit hordott össze, de nem állítottam le a beszédben, majd csak rájön, hogy nem igazán érdekelt. Az sem, hogy ki jött meg vagy mi volt. Tök mindegy. Én kivonom magam az ügy alól, az száz. Összeszűkült szemekkel néztem, hogy felém nyúlt, igaz, hogy kicsit dülöngélt, de nem vagyok bébiszitter, hogy segítsek neki. Ahelyett, hogy ő ért volna hozzám, én fogtam meg a felkarját és az autóhoz húztam, de mielőtt beült volna, egy plédet tettem le az ülésre és csak utána engedtem a dzsipp belső terébe. Nem fogok takarítani utána, az is biztos.
- Merre? - kérdeztem tőle, amikor gyújtást adtam az autóra és kifaroltam, amikor elmotyogta a címet, bólintottam. Nem messze onnan nem rég volt egy munkám. A helyszínelők is elborzadtak az őket fogadó látványtól. Oh yeah. Folyamatosan beszélt valami Oliverről, én próbáltam nem odafigyelni rá, de nem hallgatott a némaságomra, amikor zenét kapcsoltam, ő kilőtte. Rámorogtam méltatlankodva, de azután csak doboltam az ujjaimmal a kormánykeréken, ha piros lámpát fogtunk ki. Akkor is rám szólt, de azt már nem hagytam abba.
- Hagyjál már lógva, oké? - rá se néztem, amikor már sokadszorra mondott valamit, idő közben felhúztam magam, hogy nem tud csendben maradni egy percre se. Még egyszer fel nem ajánlom neki, hogy ingyen fuvar lesz. Vagy fizet, vagy infót ad.
Leparkoltam a villája előtt, mert háznak csak csúfolni lehetett. Az én két szobás bérlakásom ehhez képest egy porfészek. El is húztam a szám a nagyzolást látva és kiszálltam. Nem nyitottam neki ajtót, szerintem ügyes nő, megoldja egymaga is. Kivettem a derekamból a Sig Sauert és megnéztem, hogy minden golyó a helyén van-e.
- Lódulj meg, mielőtt még ezt az aszfaltot is felnyalod. Nem akarlak cipelni. - mondtam, amikor végre kiszállt az autóból és a kezemet az oldalam mellé leengedtem, a pisztoly csöve a az aszfaltra szegeződött.
- Te mindig ekkora házban laktál? - tettem fel a kérdést, mert ha utáltam is beszélni, ő biztosan szeretett. A nők így vannak beprogramozva. Minél többet beszél, annál többet kussolhatok. Végre elértünk a bejáratig, ahol még szenvedett egy sort, aztán végre feltárult elém belülről is a ház. Na igen, fényévekkel jobb a lakásomnál, az árvaház pedig még csak össze se hasonlítható ezzel. Ahogy az utca sem. Fintorogva léptem be és azonnal körbenéztem, mennyire biztonságos.

Mondtam már, hogy elegem van ebből a fickóból? Nem? Hát akkor most mondom. Még egy ilyen érzéketlen alakkal nem találkoztam, és ha ez még részegen is átfut az agyamon, akkor ott valóban van valami. Miután beültem a kocsiba, becsatoltam nagy nehezen a biztonsági övet, és hátradőltem az ülésben. Szörnyen rosszul voltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne hagyjak itt szerencsecsomagot Tynak. Valószínűleg kivágott volna az autójából, amilyen érzéketlen tuskó.
Hogy tereljem a gondolataim elkezdtem mesélni Oliverről. A mondatok megállíthatatlanul törtek fel belőlem, miközben az arcomon folytak a könnyek. Régen hatalmas nagy fájdalmat okozott nekem azzal, hogy elhagyott, méghozzá nem is akárhogy, most megjelenik mintha mi sem történt volna. A gyomrom görcsbe rándult még csak a gondolattól is, és ezúttal nem azért, mert sokat ittam, hanem mert még most is fájdalmas volt visszagondolni arra. És erről is ki tehet? A drágalátos bátyám. Elhatároztam, hogy próbálom kerülni Olivert, ahogy csak tudom, de volt egy olyan sejtésem, hogy ő úgysem fogja hagyni.
- Nem akarok zenét! Fáj tőle a fejem…-azzal a lendülettel ki is nyomtam, mire ő rám ripakodott. Elhúztam a számat és inkább nem válaszoltam neki semmit. Oldalra döntöttem a fejem, és figyeltem, ahogy a város fényei elmosódnak a sebességtől.
Nagy nehezen végre elértünk a házamhoz. A kapunál lehúztam az ablakot, kihajoltam és beütöttem a kódot. Kattant a zár, végül pedig kinyílt előttünk a hatalmas vaskapu.
Nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, és bicegve bár de megindultam a bejárat felé. Az egyik szobalány azonnal ajtót nyitott nekem és mikor észrevette Tylert, hatalmas szemekkel nézett végig rajta. Valószínűleg nem értette, hogy egy ilyen öltözékű pasas mit keres nálam, aki ráadásul még farkas is. Attól függetlenül, hogy ember volt, tudni lehetett hogy Tyler farkas. Nem kellett ehhez szuper szaglás. Ha valaki rápillantott, szinte ordított róla, hogy nem ember, és a legkevésbé sem vámpír.
Kérdésére bólintottam egyet, és hátrapillantottam a vállam felett.
- Ez még nem is olyan nagy. Régen…az Edingburgh-i házunk ennek a háromszorosa volt. Ha megkérlek segítesz felmenni a hálószobámba? Át akarok öltözni, de nem hiszen, hogy egyedül menne…Kérlek. –tettem hozzá tétován az utolsó szót. Amennyiben hajlandó volt segíteni, kinyújtottam a karom, hogy segíthessen nekem, ha pedig nem akkor egyedül evickéltem fel a lépcsőn a hálómig.
Amint beértem, azonnal megindultam a zuhany felé. Gondosan bezártam magam után az ajtót, és miután megnyitottam a csapot ledobáltam magamról a ruháimat, és beálltam a meleg víz alá. Annyira jó érzés volt, hogy halkan fel is nyögtem. Megmostam a hajam és a testem, és miután végeztem becsavartam magam egy törölközőbe, és kimentem Tylerhez. Mivel voltam olyan okos, hogy nem vittem magammal ruhát, így kénytelen voltam csurom vizesen egy szál törölközőbe kimenni hozzá. Odatipegtem a szekrényhez és miután elővettem egy fekete tréningruhát visszamentem a fürdőbe. Gyorsan magamra kaptam a ruhadarabokat és visszamentem ehhez a jómadárhoz.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. Egyedül nem tudom, hogy kerültem volna haza… - hátrasimítottam az arcomból a vizes tincseimet és valamivel tisztább tekintettel néztem Tylerre. – Éhes vagy? Hozassak neked valamit? –érdeklődtem tőle. Valahogy viszonozni akartam neki ezt a szívességet, főleg hogy tudtam mennyire utál engem, és hogy milyen nagy erőfeszítésébe tellett az, hogy hazahozzon.

A szobalány biztos még nem látott egy állandóan feketébe öltöző, bérgyilkosnak kinéző egyént, ez látszott is rajta. Ahogy elléptem mellette, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá, feszült pillanat volt ez a részéről. Közelebb hajoltam kimérten hozzá, a fejéhez emeltem a stukkert és a ravaszra tettem az ujjam.
- Bumm! - morrantam hangosabban egy pillanat alatt és a nő felsikoltott. Hideg mosollyal néztem rá, ahogy eliszkolt a környékről is, így Andee kénytelen volt engem megkérni.
- Őszintén. Mi a halál van veled, hogy mindig fogdosni akarsz? - kérdeztem bosszúsan tőle, mert kezdett elegem lenni, hogy folyamatosan taperolni akart, eltettem a fegyvert az övembe és megfogtam a csuklóját. A lényeg, hogy ő nem ért hozzám. Úgy botorkáltunk fel, mintha legalább reumás elefántok lennénk, többször sürgettem, de nem igazán ment gyorsabban akkor sem.
- Oké, legközelebb ápolónőnek öltözöm, akkor kihasználhatsz. - morogtam neki bosszúsan, az emelet végén azonnal el is engedtem és előtte menve térképeztem fel a terepet. Azért a szobájánál bevártam és megengedtem, hogy előttem vonszolja be magát a szobába. Otthon érezve magam letettem a seggem az ágyára és hallgattam, ahogy a zuhanyzóban a víz hogy zubog alá. Nem néztem meg a szoba egyetlen pontját sem, nem érdekelt, hogy milyen. Családi cuccok, azok a tárgyak, amik őt érdeklik, engem nem. Elővettem a suskát és megszámoltam megint, a pénz illata jól esett az eset után. Nyílt a zuhany ajtaja és egy ideig hagytam magam, hogy megnézzem a törölköző fedte testét, de aztán nem foglalkoztam vele.
- Fogtál volna taxit vagy hazamásztál volna. Nem nagy ügy. - vontam vállat a köszönetére, nem voltam én szeretetszolgálatos. Kirázott a hideg az x-edik köszönömjére. Amúgy sem voltam ehhez hozzászokva. Én meg az úri lét. A nagy fenéket.
- Nem kössz. Valószínűleg az a nő a közelembe nem jönne megint. - elmosolyodtam megint ridegen, ahogy a félelmét felidéztem. - Amúgy sem hiszem, hogy sokáig maradnék. - szavaimat bizonyítva fel is keltem az ágyáról, lesimítottam a gyűrődéseket és most először néztem körbe a hálóban. Nem az én világom volt, az is biztos. Nem igazán voltam jól attól, ahogy én éltem még az árvaházban, és ez a nő meg valószínűleg még csak nem is tudja, hogy milyen nehéz megdolgozni az életért. Háromszor ekkora ház. Már ez is egy kacsalábon forgó palota volt, az meg egyenesen a királyi palota lehetett. Kirázott a hideg és komor ábrázattal néztem rá.
- Biztos sok embert foglalkoztatsz ilyen vityilló fenntartásához. - mondtam ellenségesen neki még, amikor kifelé indultam a szobájából.

Amikor a szobalány sikított egyet hátrakaptam a fejem, és láttam, hogy Ty szórakozik vele. Ha nem lettem volna részeg valószínűleg rákiáltottam volna, és nőiesen elküldtem volna a fenébe. Ehelyett inkább megkértem, hogy kísérjen fel a hálóba, és szerencsére most nem kezdte el játszani a nagymenőt, hanem segített felbotorkálni a lépcsőn. Természetesen mint mindig most sem hagyhatta ki, hogy be ne szóljon valami bunkó beszólást. Sötéten megvillanó szemekkel néztem rá, majd elmentünk a szobámig.
Gyorsan lezuhanyoztam, és miután végeztem visszamentem hozzá a szobába. Próbáltam megköszönni neki azt, hogy hazahozott és nem hagyott ott a sikátorban –amit mellesleg ki is néztem volna belőle-, hanem segített és hazahozott.
Addig a percig hálás voltam, míg bele nem kezdett a bunkó szövegébe megint. Annyira rideg volt, mint jégcsap, és ezt egyszerűen utáltam tőle. Kiakasztott az, ahogy velem beszélt, és ahogy a szobalánnyal bánt.
Amikor megindult kifelé, meglódultam én is az ajtó felé, és gyorsaságomat kihasználva, az útját álltam. Bezártam az ajtót, és erősen markoltam a kulcsot.
- Miért vagy ilyen? Miért játszott folyamatosan a kemény legényt? Azt hiszed, hogy ez menő? Hát ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyáltalán nem az. Nálad érzéketlenebb, bunkóbb és parasztabb emberrel én még nem találkoztam. Ennyire gyűlölsz? És mi ez a rögeszméd, hogy nem érhetek hozzád, még egy kicsit sem? Ennyire undorítónak tartasz? Azért csinálod mert vámpír vagyok? És akkor mivan? Te meg egy bundás és bolhás farkas vagy. Semmivel sem vagy jobb nálam sőt…sokkal rosszabb vagy. Én sosem öltem meg senkit veled ellentétben. Egy cseppnyi érzelem sincs benned. –összeszorítottam ajkaimat, és hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek a felszínre. Nagyon bántott az, ahogy velem viselkedett. Megint úgy éreztem magam, mint mikor Oliver szemen köpött azért, mert kiderült, hogy vámpír vagyok. Ő is olyan rasszista volt, mint Tyler.
- Nem volt családod igaz? Máskülönben nem lennél ilyen. Mondd meg nekem az igazat, miért lettél ilyen? Mitől vagy ennyire érzéketlen pöcsfej? –szipogtam néztem a szemeibe.
A redőnyök hirtelen lecsukódtak, a házban pedig halk kattanást lehetett hallani.
- Jajjj ne! –nekidöntöttem a hátam az ajtónak és sóhajtottam egyet. – Hát innen már nem mész ki. Hajnal előtt lezáródik minden ajtó, és ablak. Azt hiszem itt kell töltened a nappalt. Van pár vendégszobám…válasz egyet és aludj ott. –mondtam neki halkan, és visszasétáltam az ágyhoz.

Elzárta a menekülési útvonalam és dühöst pillantással mértem végig, de nem használt, a fenébe is. Elfordultam és nagyot fújva léptem egyet hátra, amikor belekezdett a szövegébe, nem csak hogy felidegesített a bezártsággal, hanem még fején is ütötte a szöget. Az állkapcsom megrándult és hirtelen mozdulva elkaptam a kezét, a falnak nyomtam és sípolva vettem a levegőt.
- A rohadt életbe, ne elemezgess már! Érted, fogd már be! - lökhettem volna rajta is, de akkor a falat lyukasztom ki, én meg nem akartam még kártérítést is fizetni. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett farkas, aki nem csak hogy ölni, de szabadulni sem tud. Rámorogtam barátságtalanul és a gyorsaságomat felhasználva olyan messze kerültem tőle, amennyire a szoba falai engedték. Néztem a redőny fedte ablakokat és elátkoztam ezt a nőt. A kezeim ökölbe szorultak és egy mély lélegzetet vettem. Majd még egyet.
- Egy egész árvaház volt a szobám. Tele erőszakos, főnökösködő szarzsákkal. Az volt a kedvelt szórakozásuk, hogy a gyengéket megverik. Azóta utálom, ha hozzám érnek. - dühösen, mégis szinte fojtottan mondtam ezt, rá se nézve a nőre. Lehajtottam a fejem és megráztam magam, mintha a farkasom bundája lett volna vizes-sáros. Amit rühelltem megint csak.
- Az első gyilkosságomat azért követtem el, hogy életben maradhassak. Úgyhogy hagyj békén ezekkel a ki kinél jobb ócsárlásokkal. Élek és ez a lényeg. - ekkor már felé fordultam, de csak azért, hogy lássam a reakcióját. Ha megint belekezd a Teréz anyás csoportterápiás szarságaiba, falat török, az a minimum.
- A legmesszebb lévő szobát kérem, kulccsal a zárjában. - mondtam még neki és vártam, hogy megmozdul-e. Nem sokszor mondtam el ezeket a magánügyeket, de ez a nő elérte. A rohadt életbe. Nem éreztem magam sem rosszabbul, sem pedig valamiféle érzékenyebb "pöcsfejként", ahogy a hölgy is mondta. Megtörtént, túléltem és elteszem láb alól azokat, akik velem próbálnak kikezdeni.
- Kiengednél végre innen? - néztem a szemeibe messziről, nem akartam erőszakot alkalmazni vele szemben. Nagy eséllyel ő halna meg. Azt meg nem akartam. Még meg se fizetnék.

Penge vékony vonallá préselt ajkakkal néztem rá, miközben a szemeimben megjelentek azok az átkozott könnyek. Iszonyatosan mérges voltam rá, amiért ilyen lehetetlenül viselkedik velem szemben. Nem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki ezt nála, hiszen többnyire kedves voltam vele, már amikor ő is normálisan beszélt velem.
Nagyon megijedtem, amikor hirtelen előttem termett és nekinyomott a falnak. Minden levegő kiszorult belőlem egy pillanatra, de végig álltam a tekintetét, még akkor is mikor legszívesebben elfordítottam volna a fejem. Éreztem, ahogy az egész teste megfeszül és olyan gyilkos pillantást vetett rám, hogy azt hittem bántani fog.
Mikor megmozdult össze is rezzentem, de végül csak elhúzódott tőlem. Vékony karjaimmal átöleltem magam, és figyeltem őt a szoba túloldalán. Direkt nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy hamarosan elmondja, hogy mi is történt vele. Türelmesen vártam a válaszát, s mikor belekezdett kiderült, hogy egy cseppet sem tévedtem. Jajj ne…! Sokkal jobban szerettem volna, ha azt mondja, hogy boldog család ja volt, vagy valami, de ezt ne…
Visszafojtott lélegzettel hallgattam, amit mondd és még csak pislogni is elfelejtettem. Szörnyen éreztem magam, hiszen nagyon durva dolgokat vágtam a fejéhez. Gőzöm sem volt arról, hogy ilyen gyerekkora volt, és hogy ez miatt lett ennyire érzéketlen. Próbáltam uralkodni a vonásaimon, hogy ne látszódjon meg a sajnálat, de nem tudom mennyire sikerült, hiszen nem láttam magam.
Bizonytalan léptekkel mentem hozzá közelebb, majd leültem az ágy szélére. Pár pillanatig csak meredtem magam elé, majd megköszörültem a torkom és halkan, szinte alig hallatóan megszólaltam.
- Hány éves voltál, mikor először megöltél valakit? –az ölembe ejtettem a kezem, és komolyan néztem a szemeibe. Furcsa, de most már egyáltalán nem tudtam őt elítélni az miatt, aki lett. Eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy önszántából választotta magának ezt a jellemet, de nem. Az élet tette ilyenné.
- Rendben. Szólok az egyik szobalánynak, hogy készítsenek elő neked egy szobát a ház másik szárnyában. –felálltam a helyemről, és odamentem az ajtóhoz, hogy kinyissam.
- Azonnal jövök. –mondtam neki, miután hátrapillantottam a vállam felett, végül pedig elhagytam a szobát.
Végigmentem a hosszú folyosón, gyorsan leszaladtam a lépcsőn és bementem a konyhába, ahol két cseléd éppen evett. Amint megjelentem, mindent abbahagytak és puccra vágták magukat.
- Nyugodtan egyenek csak tovább. Csak szólni szerettem volna, hogy a vendégem ugye itt marad nappalra, szeretném ha előkészítenének neki egy szobát, és ha lehet valami ennivalót is vigyenek fel neki. Ha nem nyit ajtót, akkor hagyják… -ezzel sarkon fordultam, és visszaindultam a szobámba.
Folyamatosan Ty szavai jártak a fejembe. Egyszerűen képtelen voltam kiverni azokat a képeket a fejemből, amik lejátszódtak bennem. Ha tudtam volna, hogy min ment keresztül valószínűleg én is másképpen bántam volna vele.
- Nagyjából 5 perc és kész lesz szobád. Megvárhatod itt, de ha gondolod most is megmutathatom melyik az. –mondtam neki halkan, miközben a hátammal támasztottam az ajtót.

Megráztam a fejem bosszúsan, amikor rákérdezett arra, mikor öltem. A halál mondja el neki, én nem. Nem is válaszoltam rá, helyette megroppantottam az öklöm és elnéztem a szoba távoli sarkába. Dühös voltam, hogy ez a némber kiszedte belőlem azt, amit szinte soha és méghozzá senkinek sem szokásom elmondani és egyfajta hülye papuccsá tett. Eddig egyetlen nő kedvéért se tettem meg azt, amire kért, igaz, itt nem is arról volt szó. Olyannyira felhúzott, hogy képtelen voltam tartani a pofám. Ügyes volt, Fish, legközelebb vedd is el, te nyomorék!
Hirtelen hangos morgásban törtem ki, mire Andee össze is rezzent, de csak magamra morogtam, nem rá. Az a gáz, hogy rám ez nem volt hatással, így csak mérges pillantást vetettem a nőre, amikor kiment.
Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, kirobbantam a folyosóra én is, egy percet sem voltam képes eltölteni azon az átkozott helyen. Összeszűkült szemekkel néztem végig a világos színű folyosókon és megtámaszkodtam a korlátnál. Nem néztem rá, amikor felért, de hallottam, mit mondott.
- Nagyszerű. Mutasd meg és ezután nem is fogsz látni. - mondtam neki méreggel telve, majd amikor elindult, követtem. Mereven előrenézve mentem utána, hogy még csak ne is lássam azt az undorító luxust, amiben élt. Én is megtehettem volna, hogy veszek valami cseszett nagy lakást, de minek? Tökéletes volt a két szobás apartman, senki nem zavart. Pont így volt jó. A kínai negyedben úgysem keresnek egy fehér fickót.
Andee kinyitotta az ajtót és körbe se nézve bementem előtte.
- Kössz, most elmehetsz. - ezzel becsuktam előtte az ajtót és a fürdőt kerestem. Behalok, még itt is nyílik a szobából fürdő. Morogtam méltatlankodva és bementem, azt az ajtót is magamra zártam és megengedtem a vizet. Egy ideig álltam ott nézve a vízfolyamot, aztán levetkőztem és beálltam a zuhany alá...

Miután feltettem a kérdésem, és nem válaszolt azonnal tudtam, hogy már nem is fog. Ezek szerint elég korán. Fogaim között kiszűrtem a levegőt, és próbáltam megemészteni az imént hallottakat. Valamilyen szinten megértettem a viselkedését, de akkor sem fogtam fel, hogy én, hogy jövök a képbe. Elhiszem, hogy nehéz élete volt, de nem hibáztathatja az emberiséget azért, mert valaki bántotta.
Miután felálltam és kimentem a szobából, éreztem hogy nem jön utánam, de nem fordultam hátra. Szóltam a cselédeknek, hogy készítsék el a szobáját, és visszamentem hozzá.
- Rendben. Gyere… - mondtam halkan, és elindultam a folyosón vele. Alig vártam, hogy végre elkerülhessek a közeléből. Szörnyen rosszul voltam, mikor vele kellett lennem, mert tudtam, hogy utál. A feszültség szinte tapintható volt kettőnk között, és ez frusztrált.
Amint elértünk a folyosó végére, kinyitottam neki a szoba ajtaját és kitártam előtte. Éppen mondani akartam még valamit, amikor ő bevágta előttem az ajtót. Döbbenten pislogtam magam elé, majd gombóccal a torkomban indultam vissza a szobám felé. Éppen, hogy megindultam halk nyávogást hallottam. Körbesiklott a tekintetem, hogy megnézzem merre van Morisz, de a folyosón sehol sem láttam. Visszaléptem Ty szobája felé, és rátapasztottam a fülem az ajtóra. Odabent van!
Beharaptam az alsó ajkam, majd lassan lenyomtam a kilincset. Ha egy kis szerencsém van, akkor Ty nem vesz észre.
Halkan bementem a szobába, és körbe pillantottam.
- Morisz! –suttogva szóltam neki, mire ismét nyávogott egyet. – Morisz merre vagy? –közelebb az újabb nyávogásnál a tekintetem levándorolt az ágy alá. – Mit keresel itt te kis rosszcsont? –mosolyogva megkerültem az ágyat, és lefeküdtem a földre, hogy kivegyem az ágy alól a kis szőrpamacsot.
- Gyere szépen ide…-suttogtam neki, és próbáltam elérni, de nem ment. Az ágy túl széles volt, és ő pont a közepénél feküdt. Mivel nem akartam itt hagyni Tyler-rel, így megint megpróbálkoztam azzal, hogy kiszedjem onnan…

A zuhany alatt való ácsorgásból elegem lett és a szappant felhasználva lemostam magamról a mocskot, a hajamat is megmostam, nem volt hosszú és nekem tökéletes volt a szappan is. Végigropogtattam a hátamat és a nyakamat is, a fürdőt már átláthatatlan párapamacsok uralták, elzártam a csapot és tapogattam a fal mellett egy törölköző után. Szerencsémre volt ott, tiszta, mosószer illata volt. Szerencsére egyetlen vámpír vagy másik farkast sem éreztem az anyagon így törölközni kezdtem. A fejemet megráztam, ezzel meg is volt a hajszárítás. Köhögtem párat a pára miatt és mérgesen néztem a redőny fedte ablakot.
A derekamra tekertem a törölközőt és kiléptem a szobába, de azonnal meg is merevedtem a mozdulatban.
- Mit keresel itt? - mogorván tettem fel a kérdést a Sikoly-feelingű látványra, csak a nő lábait láttam kikandikálni az ágynál. Visszamentem és összeszedtem a ruhámat, majd újra kint voltam a szobában és kezdtem összehajtani a ruháim. A nyitott ajtón éppen belépett volna egy ismeretlen nőre, mire a pisztoly csövét rászegeztem. Egy fegyveres törölköző-csomag voltam abban a pillanatban, én sem vettem volna magam komolyan és morogva néztem a kezében lévő tálcára. A Siggel intettem felé, mire végig engem nézve bejött, de nem túlzottan kötötte le a figyelmem.
- Kimásznál végre onnan? Nem az ágy alatt szoktam aludni, bármennyire is meglepő, utálom a koszos helyeket. - nyomtam meg a koszos szót, hogy tudtára adjam, mennyire nem vagyok jóban ezzel a jómódúsággal. A nő kislisszolt a szobából, mire a lábam körül tekergőzött egy fehér szőrcsomó és ahogy lenéztem egy macskát láttam meg.
- Kivinnéd innen ezt a bolhazsákot? - lehajoltam, felvettem és az ágyra tettem, majd rámutattam.
- Te maradsz, macska! - mondtam neki komolyan, mire nyávogott egyet és hangosan dorombolni kezdett. Az ágyat is gyúrta, ahogy a macskák szokták, én pedig megráztam a fejem és az ujjammal a két füle közti területet vakargattam meg.
- Látom rendbe jöttél. - néztem Dee-Dee-re, amikor felállt, hiszen a térdén sérült meg még amikor eltaknyolt.

Annyira lefoglalt Morisz kiszedése az ágy alól, hogy észre sem vettem, hogy Tyler kijött a fürdőből. Nagyon megijedtem, mikor hirtelen rám szólt, és ennek eredményeképpen sikerült bevernem a fejem az ágy aljába.
- A macskámat próbálom kiszedni az ágy alól. –szóltam vissza neki két nyögés közepette. Nagyon kényelmetlen volt így hasalni a földön, mert mindenemet nyomta a kemény talaj, de akkor is kezdem onnan szegény Moriszt. Nincs az az isten, hogy egy ilyen vadállattal egy szobában hagyjam, azonban ezt a macskám nem így gondolta. Kimászott az ágy alól, de dorombolva indult meg Tyler felé.
Visszacsúsztam én is, végül pedig felálltam. Meglepetten néztem, ahogy milyen jól érzi itt magát Morisz, és azt hogy Ty megsimogatta. Jézusom, most ájulok el. Úgy tűnik ez a tuskó, legalább az állatokat szereti.
- Te csak ne parancsolgass. Ez az én házam, és itt nem tűröm el ezt a hangnemet. Nő vagyok, egy kis tiszteletet megérdemlek főleg, hogy egy egész napig el kell viselem a hisztizésedet. Tudod milyen szörnyű egy alak vagy? Nem csodálom, hogy nincs egy barátod sem…. – na egy újabb mondat, amit nem kellett volna mondanom, de most már nem tudtam mit csinálni ellene. Ennél az alaknál elvesztem a fejem, és teljesen kivetkőzök magamból. Annyira idegesített, hogy nagyon kevesen múlt, hogy még nem pofoztam fel…
Lepillantottam a lábamra, majd bólintottam egyet.
- Gyorsan gyógyulok. –felhúztam a nadrágom szárát a térdemig, ahol már egyetlen karcolás sem volt, hála annak, hogy tegnap ittam.
Miután felegyenesedtem odamentem az ágyhoz, hogy felvegyem Moriszt, és végre elmehessek innen, de ő kiugrott a karjaim közül és odamenekült Tylerhöz.
- Még a macskámat is ellenem fordítottad. Gyere ide Morisz! Menjünk innen! –kinyújtottam felé a karom, ahogy észrevettem nem igazán akart megmozdulni. – Nem fogom itt hagyni a macskámat veled…még a végén megölöd őt. –odamentem Tyhoz, és felvettem a lába közül a macskát.

- Maradj csöndben, miattad dekkolhatok itt egész nap! - leoltottam, mert tényleg amiatt kellett itt maradnom és ebben a mesebeli helyen maradnom, mert ő vámpír volt.
- A halált érdekli, hogy mit gondolsz, oké? Engedj ki és már itt sem vagyok. - karjaimat összefontam a mellkasom előtt és úgy néztem, ahogy próbálja befogni az állatot.
- Nekem, veled ellentétben nincsen 590 évem bárkit is elbájolni. Honnan gondolod, hogy a macskáddal ezt tettem? Lehet, hogy csak jobban nézek ki, mint te! - vágtam hozzá a hazugságot, nem nagyon izgattam magam, hogy néztem ki. A lényeg, hogy mindig volt alkalmi szexpartnerem, annyi meg elég volt.
- Megnyúzom és eladom a fekete piacon, mint egy drága, elkényeztetett fruska tulajdonaként, és még megadnám a címet is, hátha eljönnének és végre elhallgattatnának! - morogtam ezt már dühösen, nem akartam én állatot ölni, azok sosem bántottak. Még amikor az utcát jártam, mellém szegődött egy foxterrier és Jackienek hívtam. Vele beszéltem, amíg rám nem találtak az akkori banda tagok. De kifejlett farkasként már nem volt szükségem állatra, elég voltam magamnak is. Nem kellett pénzt kiadnom se másra. Nem zavartatva magam a nő jelenlététől levettem magamról a törölközőt, mert már csak vizessé tett és nem szárított.
- Remélem nem akarsz megmérgezni! - elindultam a behozott étel irányába és a két szendvicset méregettem egy ideig. Az egyiket felvettem és beleharaptam, majd visszanéztem Andee-re.
- Csodálom, hogy a macskád elvisel. Átkozott nőszemély vagy. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen és fintorogtam, mert még mindig nappal volt, én meg bent ragadtam még legalább tíz órára vele egy házban.

- Heh…te csak ne hallgattass el! Ki az ördögnek képzeled magad? Bunkó paraszt vagy mindenkivel, és miért? Mert régen valaki bántott téged! Nem kéne azért az egész emberiséget hibáztatni, mert ezek történtek veled. Nem csak neked volt rossz életed! A szüleim meghaltak mikor 12 éves voltam, majdnem odavesztem én is abban az átkozott tűzben, -idegesen felhúztam az oldalalom a pulóveremet, hogy jól láthassa a sebhelyemet az oldalamon, ami nem volt éppen valami kicsi, majd mérgesen visszahúztam. – Egy cseppnyi szeretet sem kaptam, szóval ne gyere itt nekem a szörnyű sors dumáddal, mert falhoz kenlek! Nem nevelkedtél rendes környezet….nem volt családod…nem kaptál szeretet. Basszus ezeken én is átestem. Mennyi vagy? 30 körüli? Én 590! 590 kurva hosszú idő ám törődés nélkül, mégsem viselkedek úgy mindenkivel, mint egy pöcsfej! Játszod itt nekem az érinthetetlent meg parancsolgatsz itt, mintha te szartad volna a spanyolviaszt! –kiabáltam rá. A végén dühösen fújtattam egyet, és próbáltam lehiggadni egy kicsit, de egyszerűen nem ment. Folyamatosan vágta hozzám sértéseket, amitől csak még jobban felment a pumpám. Összeszorítottam az ajkaimat, villámgyorsan előtte teremtem, és úgy pofon vágtam, hogy visszhangzott az egész szobában.
- Ne merészelj így beszélni velem! –emeltem rá a mutató ujjam. Sötéten megvillanó szemekkel néztem rá. Ennyire még sosem akadtam ki senkinél, de Tyler minden egyes alkalommal elérte, hogy úgy viselkedjek és beszéljek, mint egy kocsis.
- Átkozott nőszemély? Te meg egy seggfej! –felvettem a macskámat a földről, de végigkarmolta a kezem, így sziszegve ledobtam a földre.
- Tudod mit? Maradjon itt….egy perccel sem vagyok hajlandó többet itt maradni. –megindultam kifelé a szobából, és keményen vágtam magam után az ajtót, és mivel elé erős voltam, az ajtó majdnem tokostul kiszakadt a helyről….

Halálos nyugalommal néztem végig, ahogy önmagából kikelt. Nem néztem meg a heget, nem voltam rá kíváncsi. Az sem érdekelt, hogy milyen élete volt. A sajátom sem érdekelt, nem hogy másé. Azzal viszont meglepett, hogy arcon vágott. Nem a pofon ténye, sokkal inkább az érintés irritált és rámorogtam, de ő tornádót játszva kihúzott a szobából én meg a macskára néztem és morogva mondtam neki, hogy maradjon ott, ahol volt. Ezután lekaptam a zsanérokról az ajtót és kivágódtam a szobából, felhasználva a gyorsaságom Andee után iramodtam és elkaptam a folyosó végén a karját, a falhoz vágtam nem túl kedvesen.
- Fogd.. már... be! Érted! Nem érdekel ki vagy, nem érdekel, honnan jöttél! Idegesítesz minden pillanatban és keress más balekot akit érdekel a szeretetcsomagod, szuka! - közel voltam ahhoz, hogy nem törődve azzal, hogy nő volt, kicsináljam. Ehelyett mit tettem? Meggondolatlanságot. Odahajolva hozzá durván megcsókoltam, ujjaim a felkarjába mélyedtek, de amikor erre rájöttem, azonnal elszakadtam tőle és zihálva fordultam el.
- Cseszd meg, te nő! - odaböktem még ezt és visszafelé indultam a szobába. A macska még mindig ott volt, ahol hagytam, én pedig magamra kaptam a ruháimat - boxer, fekete zokni, póló, gatya és a bőrdzseki. Lehajoltam és megsimogattam a bundáját.
- Gyűlölöm a gazdád. Elviselhetetlen! - morogtam neki, mire nyávogott egyet és elvágódott előttem, de többször már nem simogattam meg. Kiléptem a szobából és dühödten meglódultam a folyosón, hogy elérjem a lépcsősort. A korláton átugorva talpra érkeztem a hall padlójára, majd menekülési útvonalat keresve elindultam a lakásban. Én itt több percet nem maradok. Az egyik ajtónak vélt fadarabot feltéptem, de redőnyökbe ütköztem. A mocsok nappal!

Nem néztem hátra, mikor meghallottam, hogy utánam jön. Egyszerűen nem érdekelt. Tudtam, hogy most megint előadja itt nekem a királydrámát, vagy rosszabb esetben falhoz vág és megöl. Mikor elkapta a karom, és nekivágott a falnak, nos egy dolog legalább már megvan. Nem gond, éltem 590 évet, egy emberi élet minimum hatszorosát. Minek is éljek többet, hiszen az egyetlen, aki velem van az Joey, de ő is hamar túlteszi magát rajta.
Összeszűkült szemmel néztem rá, amikor megint az arcomba ordított. Már meg sem lepődtem ezen a reakcióján, hiszen olyan volt, mint egy ősember….amilyen a legtöbb farkas.
Felkészültem a csapásra, ami engem ért volt, ehelyett olyan dolog történt, amitől az hittem elájulok. Ajkait az enyémre tapasztotta, és durván megcsókolt. Annyira letaglóztam, hogy döbbenten meredtem magam elé, és a sokktól még csak visszacsókolni sem tudtam.
Fájdalmasan belenyögtem a szájába, amikor megszorította a karomat végül pedig elhúzódott tőlem.
Zihálva meredtem rá, és néztem, ahogy indulatosan visszarobog a szobába. Párat pislogtam, majd a számhoz emeltem az egyik ujjamat, amivel végigsimítottam rajta.
Megéreztem pár tekintetet magamon, mire oldalra pillantottam és láttam, hogy két szobalány hatalmas szemekkel néz rám. Nem foglalkoztam velük, inkább rohanni kezdtem Tyler szobája felé, de útközben összetalálkoztam vele.
- Tyler! Tyler várj már meg! –utána szaladtam, ám mikor átugrott a korláton, meglepetten néztem utána. Pont arra indult meg, ahol tudtam, hogy nem jut ki, így gyorsan leszaladtam a lépcsőn míg végül utolértem őt.
Megfogtam a karját és magam felé fordítottam.
- Tyler nézz már rám! –morrantam rá mérgesen, s mikor megtette, elengedtem a karját. – Mi a franc volt ez? Mi…miért csókoltál meg? Ezzel akartad fitogtatni a férfiasságod? Vagy mire volt ez jó? –hatalmas szemekkel néztem rá, és vártam a válaszát.

Már azon voltam, hogy kitépem falastól azt a rohadt ajtót, amikor Andee megérkezett, hallottam a hangját és idegesen rámorogtam, amikor újra fogdosni kezdett, de aztán elcsitultam és ránéztem.
- Egy cseszett nagy hiba. Most pedig engedj ki! - néztem egyenesen rá és olyan távol mentem, amennyire tudtam. Megráztam a fejem és csak a kiutat kerestem, hogy végre elhúzhassak erről az átkozott helyről.
Amikor a Siget kikaptam az övemből, látszott, hogy az idegtől remegett a kezem. Nagy szemekkel néztem, ilyen még nem történt.
- A rohadt.... - elhallgattam, sosem voltam az, aki a káromkodással éri el azt, amit akar. Mérgemben eltettem a fegyvert és körbenéztem abban a helyiségben, ahol voltunk. Nappalinak látszott, de nem igazán a berendezési tárgyak érdekeltek, sokkal inkább a kiútkeresés.
Minden lehetséges kiutat felmértem, de be kellett látni, hogy Andee érti a dolgát és mindenhol redőny van.
Fújtam egy nagyot és meglódultam a lépcső felé, ahol a már megismert, ajtó nélküli szobába robogtam, a macska pedig kíváncsian nézett rám.
- Gyűlölöm! - ledobtam magam az ágyra és az arcomat a tenyerembe rejtettem, hogy a dühöst maszkot elrejtsem a kíváncsi szemek elől. Mocsok vagy Mozart, vagy mi felugrott mellém és a combomnak dörgölőzött. Dorombolva kezdett bújni, én meg elhúztam a kezem és a szőrcsomó pedig az ölembe mászott, ahol összegömbölyödött.
- Neked is rühellned kellene. Bolhás bundás vagyok. - mondtam neki halkabban, némileg nyugodtabban és a farkával kezdtem játszani. A pisztolyt az ágyamra tettem magam mellé és az állatot simogatva meredtem magam elé.

Nem mondtam semmit sem a válaszára, hiszen mit is mondhattam volna? Ő egy elfajzott pasas, aki durva, arrogáns, kötekedő, bunkó és még sorolhatnám, valamiért mégis érdekelt a válasza.
Figyeltem, ahogy lenyúl a fegyveréért, és egy kicsit hátráltam tőle, mert nem akartam, hogy itt helyben lepuffantson.
Miután otthagyott engem egyedül a nappaliban, pár pillanatig meredtem előre, majd a tekintetem a redőnyökre vándorolt.
- Mi a fenét csináljak? –kérdeztem magamtól halkan, majd kimentem a nappaliból, felszaladtam a lépcsőn és megindultam Tyler ideiglenes szobája felé. Hatalmasat tévedett, hogy ha azt hiszi ennyivel le fog tudni rázni. Az „ajtaja” előtt egy kicsit lelassítottam, majd megálltam. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de ezúttal kíváncsiságom győzedelmeskedett.
Beléptem a szobába, és láttam, hogy a macskát simogatja. Annyira ellentmondásos volt néha. Figyeltem, ahogy végigsimít Morisz selymes bundáján, ami éles ellentétben állt azzal, ahogy velem viselkedett.
Közelebb mentem hozzá, és leültem mellé az ágyra úgy, hogy nagyjából fél méter távolság volt közöttünk. A kezei még mindig remegtek egy kissé, amin felvontam a szemöldököm.
- Mi a baj? Miért remeg a kezed? –néztem a kezét, majd felpillantottam a szemeibe. – Nem hiszem el, hogy ennyire rosszul leszel egy kis érintéstől. –kinyújtottam felé a karom, és óvatosan megérintettem a kézfejét. – Nem mindenki akar téged bántani. –jó ez elég furán hangzott, mikor az előbb pont én vágtam őt pofon, de hát istenem, annyira felhúzott!
Nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy ennyire utálja, ha valaki hozzáér. Elhúztam a kezem tőle, és az ujjaim végével, nagyon óvatosan végigsimítottam a gerince mentén. Tudtam, hogy el fog húzódni tőlem, és hogy csak pillanatok választják el attól, hogy kirohanjon a szobából, de akkor is megakartam próbálni….
- Ez rossz? –kérdeztem tőle suttogva.

Nem néztem a nőre, pedig tudtam, hogy engem nézett. Már készültem azzal, hogy morgok neki valami olyat, hogy menjen el innen, ha jót akar, amikor hozzám ért. Azonnal elhúztam a kezem és a macskát is lepateroltam az ölemből.
- Most komolyan, miért akarsz érinteni? - néztem fel rá ridegen, nem mintha az előbb nem az ő tenyere csattant volna az arcomon, de akkor is. Nem válaszoltam a kérdésére, mert nem tartottam fontosnak azt elmondani, hogy és mint vertek az árvaházban a gennyládák. Ha csak tehettem, elfelejtettem az első éveket.
Az ujja végigsiklott a gerincem mentén, szerencsémre a bőrkabát elég jól tompította az érintését.
- Igen, rossz. Gyűlölöm. - mondtam komolyan neki, azzal felálltam és elléptem tőle. Levettem a kabátot és a szék támlájára tettem, megigazítottam, hogy normálisan álljon.
- Miért nem mész és hagysz végre magamra? - néztem rá komolyan. Nem fog sokáig tartani, amíg újra vissza nem térek önmagamhoz és akkor csak megint nekem lesz jó.
- Ott az ajtó, kívül tágasabb. Vidd a macskádat is. Szőrhullató bolhazsák. - odamentem az ajtóhoz és megnéztem a zsanérokat. Körbenéztem és a tálcán megláttam egy kést, amivel kihajtottam a csavarokat az ajtóból. A szoba szerencsémre volt akkora, hogy lefektethettem a szoba padlójára, ahonnan felnéztem Andeere.
- Hol vannak a szerszámok? Megcsinálnám, amit te tönkre vágtál, nehogy még kelljen fizetnem is ezért az istenverte szállodáért. - fintorogtam a nő felé, aki még mindig az ágyamon ült és engem nézett. Az biztos, ha ebben a szobában maradok, az ágy közelébe nem megyek.

Egyértelműen nem tetszett neki az, hogy hozzáértem. Igazából nem is tudom mit vártam. Naiv gondolat volt, hogy talán most engedi, de persze nem így történt. Ő elhúzódott én pedig ottmaradtam az ágyon. Látszott rajta, hogy undorodik az érintésemtől, ami rosszul esett. Lehunytam a szemem egy pillanatra, majd sóhajtva beletúrtam a barna tincseimbe.
- Igazad van. Én sem értem, hogy mit keresek még itt. Egyértelműen utálsz, és csak az időmet fecsérlem veled… -felálltam a helyemről, és körbepillantottam a szobában.
- Hagyd csak majd meglesz csinálva. Nem kell aggódnod többet nem jövök ide. –megindultam az ajtó felé, de végül visszafordultam, hogy Moriszt is magammal vigyem, de ő nagyon jól befészkelte magát az puha párnák közé, és nem akarta őt megzavarni ebben a idillikus állapotban
Ismét sóhajtottam egyet, végül pedig kimentem a szobából. Utoljára még hátrapillantottam Tyhoz, és zavartan megköszörültem a torkom.
- Köszönöm, hogy hazahoztál… - ezzel elmentem onnan. A szemeimbe könnyek szöktek, amit egyből le is töröltem. Bementem a szobába, és lefeküdtem, hogy végre aludhassak ezután a szörnyű nap után…

// Köszönöm a játékot //

Marcus

A szobámban ültem, és a tvt néztem. Szó szerint néztem, de nem láttam. Semmit sem fogtam fel abból, amit benne ment. Néha egy-egy mondatot sikerült elcsípnem belőle, de nem igazán kötötte le a figyelmem. Amikor meguntam ezt a tétlenséget, felkeltem az ágyról, és bementem a fürdőbe, hogy összeszedjem magam egy kicsit. Ma biztos nem megyek be a Black Lightba, így Joeyt megkértem, hogy megint helyettesítsen.
Amikor a tükörbe pillantottam, a sápadt önmagammal találtam szemben magam. A szemeim egy kissé karikásak voltak, mert megint nem ittam olyan rendszerességgel, mint ahogy kellett volna. Hogy tereljem a gondolataim a vérről, megmostam a fogam, feltettem magamra egy kis szempillaspirált és szépen feltűztem a hajam. Legalább kívülről nem látszódjon az, hogy nincs minden rendben. Felvettem magamra egy szürke Nike szabadidőt és egy edzőcipőt. Kimentem a szobából, és nem figyelem oda még arra sem, amikor az egyik szobalány megszólított. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal.
Kimentem a hátsó ajtón, a kertbe és leültem a medence mellett álló egyik sziklára. Elég hűvös idő volt, főleg hogy mindent hó borított, de egyáltalán nem fáztam. Beteg úgysem lehetek, akkor meg minek öltözzek fel annyira?
Leszálltam a szikláról, és kicsit közelebb mentem a medencéhez. Gyengéden végigsimítottam a vízfelszínen az ujjaim, majd megnéztem a kezem, mint aki még nem látott még vizes kezet. Halkan sóhajtottam egyet, és felálltam inkább.

A kertvárosi övezettől nem messze, az autójában tért magához, ami félig az egyik árokban hevert, orra egy fába préselődött. Egy ideig csak pislogott, kettős látását nehezen tudta megszokni. Végtagjai fáztak, hányingere volt, feje nyílt sebből vérzett. Nem emlékezett arra, hogy mi történt, és azt sem tudta, hogyan történhetett a baleset. Az autóból nagy nehezen kikászálódott, annak támaszkodva körbejárta azt, így tévedt tekintete az úton vergődő szarvasra, ami talán már csak az idegtől rúgkapált. Még mindig nem jutott az eszébe semmi, a látottakból ítélve is csak kombinálni tudott. Elméjéből mégis előtört egy hang. ~ R**adt dög, miatta történt ez. Miatta! ...~ Durvább, betegebb szavak futottak át a fejében, úgy élte meg, mintha csak egy harmadik személytől hallaná azokat.
- Nem, nem...- Megrázta a fejét, kezeit a füleire szorította, utálta hallani Mason hangját, utálta, hogy olyanra kényszerítették, amit ő maga sosem tett volna. Sántikálva bicegett az állathoz, úgy tűnt, még él. Marcus már nem önmaga volt, már csak egy gyűlölettel teli, haragos férfi, aki elégtételt akart venni a baleset okozóján. Visszasántikált a gépjárművéhez, nyílt a csomagtartó, majd egy feszítővasat fontak át az ujjai. Minden egyes mozdulata alatt ropogott a hó, tekintete találkozott a másik élőlénnyel, de az ő szemeiből nem tükröződött érző lény.
...

Idegesen dobta el a vasat, ujjai szétfagytak a csontig hatoló hidegben, Marcus nem tudta, hogy hol van, nem értette, mit keres a fák között, miért vérzik a homloka. Szédelegve , bicegve sétált az út felé, mikor megpillantotta összetört autóját, és néhány csepp vért a hófedte autóúton. Körbepillantott, még kiabált is, de egy árva lélek sem szólt vissza hozzá. A jármű totálkáros volt, már szürkület lengte körbe a tájat, ő pedig csak a távoli házak fényeit látta. Lassan bicegni kezdett az út mentén, reménykedve, hogy jön felé egy autó, közben zsebeiben kutatott, de a mobilkészüléke nem volt nála. Talán egy óra is eltelhetett, mire elért az egyik ház kerítéséhez. Valószínűleg ez a ház hátsó kertje lehetett, mivel semmilyen bejáratot nem látott, csupán néhány hasáb fát, mely a kerítés tövéhez volt gurítva. Látta az épület ablakain kiszűrődő fényeket, jól tudta, hogy csak ez az esélye lehet. Teste eléggé kihűlt, agyrázkódása sem javított a helyzetén. Azért annyi erőt még össze tudott szedni, hogy hátul felmásszon a fákra, majd azokról valahogy átdobja magát a kerítésen. Térdre esve ért földet, nagy nehezen feltápászkodott, és látott is egy nőt odakint.
- Kérem, segítsen. - mondta erőtlen hangján, ruházatán látszott, hogy valamiféle öltönyös üzletember lehet talán, hosszú szövetkabátja a bokájáig ért. Homloka azonban vérzett, akárcsak az arca, az ingje is tele volt vérpettyekkel.
- Kérem..- Még közelebb lépedt a riadt nő felé, de a következő pillanatban térdre rogyott, elhagyta az ereje.

A gondolataimba merülve sétálgattam az udvaron, amikor meghallottam valami hangot. Egyből arra az irányba kaptam a fejem, és megijedtem, amikor egy férfi körvonalait véltem felfedezni. Egyből körbepillantottam az udvaron, hogy valaki van-e a közelemben, ha kell megvédhessen, de senki sem volt itt. Jajj…
Pár pillanatig meredtem előre, ám mikor összecsuklottak a lábai, gondolkodás nélkül szaladni kezdtem felé. Beütöttem a kódot, mire egy kattanással kinyílt a hátsó kapu. Odasiettem a férfihoz, és leguggoltam mellé a hóba. A vére illata betöltötte az orrom, mire összefutott a nyál a számban, de muszáj volt visszafonom magam.
- Jézusom…hallja, amit mondok? Hahó… -idegesen felpillantottam, és kiáltani kezdtem segítségért. Pár felkiáltás után, a John a kertész kezdett szaladni hozzám, s mikor meglátta a földön heverő férfit kikerekedtek a szemei.
- John, segítsen nekem. Be kell őt vinni a házba! –magyaráztam neki, miközben hevesen bólogatott és megfogta a férfi lábát. Egyedül is elbírtam volna őt valószínűleg, de így biztonságosabb volt. Amikor kinyitotta az egyik cseléd az ajtót gyorsan bementünk a házba.
- Fel a lépcsőn. Vigyük be hozzám. –utasítottam a kertészem, és felcipeltük őt a lépcsőn. Az egyik lábammal kirúgtam az ajtót, és letettük a hatalmas ágyamra. Aggódóan végigpillantottam az idegenen, majd John felé fordultam.
- Hívjon egy orvost. Most..siessen! –izgatottan visszaindultam a férfihoz, és óvatosan pofozgatni kezdtem az arcát, hogy magához térjen. Nem tudom, hogy kerülhetett ide, de az biztos hogy nem hagyom, hogy az én lelkemen száradjon a halála. Remélem az orvosos is gyorsan kiér, és ellátja a sérüléseit.
- Hahó..hall engem? Kérem térjen magához! –óvatosan megütöttem az arcát, mire láttam, hogy kinyitja a szemét. – De jó…-sóhajtottam egyet, ám az aggodalmam korán sem múlt el.

Túlságosan is sokat tartózkodott odakint a balesete után, ez elég idő volt ahhoz, hogy fizikailag kimerüljön és kihűlés közeli állapotba kerüljön. Ez nem sokszor fordult elő Marcussal, életében talán másodszor került ilyen közel a halálhoz, bár jelen helyzet még nem volt annyira drámai, hisz a vér még keringett az ereiben, a szíve pedig igen erősen vert, sokan megirigyelhették volna tőle. Ezek ellenére mégis elveszítette az eszméletét, talán még sokkos állapotba is került, de ez egyelőre nem derült ki. Már nem hallotta a nő szavait, azt sem érzékelte, amint felnyalábolták őt a földről és biztos helyre vitték. Ki tudja, hogy mennyi idő telt el, lehet, hogy öt-tíz perc is, mire a férfi magához tért. Az első, mire felfigyelt, egy őt szólongató, kellemes női hang volt. Ezután nyíltak fel szemhéjai, majd némi hunyorgást követően megpillantotta az őt kémlelő arcát. Tekintetét végig futtatta az arc ívén, az orr és a száj formáin, végül a számára eddig ismeretlen nő szemeibe fúrta a tekintetét. Elsőre riadt, elveszett fiúnak tűnhetett.
- Hol vagyok, és ki maga? - Hirtelen eszébe jutott, hogy hová tartott ezen a napon, de csupán ez, semmi több.
- El kell jutnom Londonba. - Felpattant, de amilyen gyorsan felült, olyan gyorsan is szédült meg, először előre hajtotta a fejét, kezeivel az ágyneműbe kapaszkodott, majd erőtlenül visszadőlt az ágyba. A feje szörnyen sajgott, rossz közérzete és a hányingere továbbra sem múlt el.
- Az autóm...összetörtem a kocsimat. Hol vagyok most? Ez még Boston?- A férfi kicsit zavartnak tűnt, mindez a fejsérülésnek volt köszönhető.

Miközben Marcus magához tért, egy autó kanyarodott a nő birtokára, az aranyozott Volvo-ból egy köpcös, kopaszodó , vajszínű öltönyt viselő férfi szállt ki, kezében egy nagyobb méretű, hosszú, ám keskeny táskát tartott. Ő volt az orvos, aki nagyon hamar kiért a nő házához, csak épp azt nem értette, hogy miért hívták őt ki.

Aggódóan néztem az ágyamban fekvő férfit, és próbáltam valamennyire felmérni az állapotát. A tekintete először egy kissé zavaros volt, amitől egy pillanatig meg is ijedtem. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett vele, de elég rosszul festett. Idegesen harapdáltam az alsó ajkam, és minden második pillanatban az ajtó felé pillantottam, várva, hogy jöjjön végre az orvos.
- Andee vagyok. A házamban van. Balesete volt…talán. –ismét végignéztem rajta, és a szakadt, koszos ruhájából és a sérüléseiből egyértelműen erre tudtam csak következtetni. – Ne aggódjon, már hívtunk orvost. Pillanatokon belül itt is lesz. Meglepődtem, amikor hirtelen felült az ágyon. Egy kicsit hátrébb is húzódtam tőle, de látva, hogy mennyire rosszul lett óvatosan a mellkasára tettem a kezem és visszanyomtam őt az ágyra.
- Nem szabad felülnie. Valószínűleg agyrázkódása van. Még valami komolyabb baja lesz. –magyaráztam neki, majd visszacsúsztam arra a helyre, ahol az imént ültem. Kérdésére bólintottam egyet és továbbra is őt figyeltem.
- Igen. Ez még Boston. Ilyen állapotban nem mehet sehová. –jelentettem ki neki, bár igazából sok beleszólásom nem volt abba, hogy hova menjen és hova ne.
Pár percig csendben ültünk az ágyon, majd halk lépteket és beszélgetést hallottam. Gyorsan felálltam az ágyról kinyitottam az ajtót.
- Üdvözlöm doktor úr. –kezet nyújtottam az embernek, végül beinvitáltam a szobába.
- Mi történt? –kérdezte a férfi, miközben megindult az ágyon fekvő férfi felé. Leült mellé, és miközben elkezdte őt vizsgálni én félrehúzódtam az egyik fotelbe.
- Fogalmam sincs. Kint voltam a kertben, mikor egyszer csak megjelent. Összeesett, ezért felhoztunk ide Johnnal a szobámba. –mondtam komolyan a férfinak, mialatt azt néztem, hogy mit csinál.
A vizsgálat további részében nem kérdezett semmit, csak néhányszor dünnyögött magában a férfi, amit nem nem igazán értettem. Miután ellátta a sérüléseit, elővett egy papírt, amire felírta, hogy milyen gyógyszerekre lenne szüksége. Elvettem tőle a receptet, és az éjjeliszekrényre tettem.
Figyeltem, ahogy feláll az orvos pár szót váltottunk még, amire csak bólogattam, majd kikísértem őt a szobából.
- Köszönöm, hogy idefáradt. –halványan elmosolyodtam, majd kezet fogtam vele ismét, és visszamentem a férfihoz.
- Egyenlőre nem mehet sehová. Súlyos agyrázkódása van. Pihennie kell. Nyugodtan maradhat itt is, de ha szeretné, akkor értesítem a családját, hogy jöjjenek el magáért. –oda is nyúltam a telefonomért, hogy tárcsázhassam a családja számát.

Hirtelen több kérdéssel is elhalmozta a nőt, közben izgett-mozgott az ágyban, próbált felülni, de attól csak jobban megfájdult a feje, így inkább hallgatott a szóra, és visszafeküdt az ágyra.
- Agyrázkódás? Lehet, nem tudom. - Szürkés szemeit csak most vezette a nőre, és ekkor látta meg, hogy ki is az, kinek az ágyában fekszik, gondolataiban a nő bemutatkozása visszhangzott.
- Andee?- Kérdezett vissza, de válasz helyett ajtó nyitódására lett figyelmes, tekintetét reflexszerűen abba az irányba vezette, meg is látta az ajtón belépő férfit, gyanakvóan pillantott rá.
~ Ki ez? Biztosan követett.~ Egy pillanatra botor gondolatok villantak át a fejében, de ezzel egy időben a feje is megfájdult, ráadásul szédült is, aztán a hang valahogy eltűnt, és már nem maradt más, csak a fájdalom, és a két idegen beszélgetésének neszezése. Marcus nem is igen figyelt arra, hogy mit hall, azzal volt elfoglalva, hogy valamivel jobban legyen. Legyengült szervezete azonban elég nehezen akart életre kapni.
- Üdv- Köszönt a hozzá közelebb lépő férfihez, és még mindig gyanakvóan nézte őt, hisz nem ismerte a férfit, azt sem tudta, hogy orvos-e valójában.
- Ki maga és mit akar? - Kérdezte kissé mogorván, mire a férfi bemutatkozott, Marcus pedig végül csak beleegyezett a vizsgálatba. Ugyan zavarta az, hogy a férfi még csak köpenyt sem viselt a vizsgálat során, de úgy érezte, hogy túléli. A vizsgálat negyed óráig tartott, a férfi közben megkérte a nőt, hogy menjen hátrébb. Azt is javasolta, hogy Marcus kerüljön kórházba, de erre ő nemlegesen rázta a fejét. A doktor erre csak sóhajtott, majd ellátta a férfi fején a sebet, bekötözte, akár csak a férfi bordáit, azok köré fáslit tekert , aztán kiírt egy doboz fájdalomcsillapítót, felírta a címét is egy lapra, és megkérte Marcust ,hogy ha rosszabbul érezné magát, akkor ne tiltakozzon a kórház ellen. Ezután az orvos elköszönt, majd Deehez lépkedett, és az ajtó mellett felé fordult.
- Ne hagyja magára, ha pedig rosszabbul lenne, feltétlenül vigye kórházba, és ne engedjen a tiltakozásnak!- Mondta határozottan. Marcus mindebből semmit sem hallott, csak azt látta, hogy a férfi és a nő sutyorognak, néha pedig felé pillantanak. Ezt felettébb gyanúsnak találta, gondolatai ismét játszadoztak vele. ~Látod, ahogy kibeszél az a ringyó azzal a pöffedt alakkal? El akarják adni a vesédet, vagy nem is orvosok. Undorítóak. Mire vársz még? ~ Ajkait összeszorította, bal kezével, amit teste takart, a takaróba görcsösen kapaszkodott, homlokán pillanatok alatt verejtékcseppek jelentek meg. Nehéz volt visszatartani magát, de hirtelen hányingere lett, így azzal kellett megbirkóznia. Ennek köszönhetően gondolatai ismét lecsendesedtek, ő pedig mással foglalkozott.
- Andee..- szólította a nőt, majd felé fordította a tekintetét.
- Köszönöm, hogy segített. - szürke szemeivel a nő íriszeit kémlelte, érdeklődve figyelte őt.
- Jobb lesz, ha elmegyek. - Ismét megmozdult, hogy kikászálódjon az ágyból, de kezét a bordáira futtatta, az is igen fájt neki.